Önfeledt örömmel festeni

Egységes és színekben, változatosságban mégis rendkívül gazdag életművet, Ujházi Péter munkásságát mutatja be január 12-ig a Várfok Galéria Budán, a hagyományos kiállítóterében és a szomszédos Project Roomban. A székesfehérvári születésű és ott is élő, 78 éves alkotó volt az intézmény köréhez csatlakozó egyik első alkotó. A Képzőművészeti Főiskolán, ahol 1960 és 1966 között tanult, Bernáth Aurél és Kmetty János osztályába járt. De tőlük, e két szigorú mestertől egészen biztosan nem kapott olyan útravalót, hogy a festészet nem más, mint játék, gyermeki, önfeledt élmény. Pedig Ujházi már a hetvenes évek elejétől, elszakadva tőlük, ezt az utat járja. És ezen nem változtattak a tanulmányutak és az ösztöndíjak alatt őt ért hatások sem, pedig fiatalon megjárta Párizst, Svédországot és Rómát is, 1999-ben pedig eljutott New Yorkba, aztán rá két évvel egy ösztöndíjjal Lisszabonba is. Azonban műveiben mindvégig megmaradt a kezdeti „ujváris” jelleg, hiába festett kisebb méretű akvarelleket vagy éppen nagy, falat beborító táblaképeket. És e játékosság, gyermeki öröm ott van szobrain, asszamblázsain, kollázsain és dobozain is. Mintha csak a festmények kapnának hirtelen térbeli kiterjesztéseket. Megjelenik a „körhinta-perspektíva” is, ez a sajátos nézőpontegyüttes, amely alkalmassá teszi a festményt akár a történetmesélésre is. A sokszor falusi, kocsmai jeleneteket a jelzésszerűen odatett figurák és tereptárgyak mellett ákombákom feliratok is erősítik, jórészt így áll össze egy-egy igazi és összetéveszthetetlen „Ujvári”.

A Várfok tárlatán láthatók a hetvenes évek második felében készült homokképei is, amelyeken a felejtés színét többnyire ellensúlyozza valami gyermeki. Nem igazi, földet, homokot is használó „art brut” ez, a nyers, durva erő a szokatlan anyagok ellenére sem jelenik meg. Inkább valamiféle ősi, barlangok falán is tetten érhető művészetet látunk, amiben a mágia is megjelenik, amely ott van aztán néhány dobozművében is. Ezek az asszamblázsok már a hetvenes évektől készültek, hogy aztán egyre változatosabbá, többrétegűvé váljanak az idők folyamán. Készítésükhöz néhány talált tárgy (például egy öreg permetező réz alkatrészei) mellett saját maga által alakított elemeket, tükröket, fadarabokat is használ. A sokszor méterszer méteres dobozok pedig akaratlanul színpadként is megjelennek, a látszólag össze nem illő tárgyak pedig sajátos teljességet és rendet alkotnak.

A szobrok, amelyeket agyagból vagy mázas samottból készít a kilencvenes évektől, jobbára humoros, groteszk figurák, köztük többet, ki tudja miért, de „mázas kőedényként” határoznak meg a hozzájuk tartozó táblácskák. A tárlat zárásaként láthatunk a New Yorkban festett képekből is párat, mert a művész, a tériszonyát legyőzve, magasról is megnézte a világváros nyüzsgését. És ezt ellenpontozva itt van a nadapi csendben készült, expresszíven impresszionista „lombképekből” is néhány. A Velencei-tó felett lévő falucska, az ottani ház lehetőséget teremt Ujházinak a kiszakadásra a zajból, és a festő gyakorta él is e lehetőséggel. A nadapi, a dobozokhoz hasonlóan egyszer egyméteres képeken olyan harsogó kolorittal találkozhatunk, amelyre nem nagyon találunk példákat a kortárs művészetben, de a magyar festészet történetében is alig.