Nincs szabály

–  Mit jelent a színésznek, amikor olyan díjjal tüntetik ki, mint a Balassi-érem?

–  Meglepett, nagyon örültem neki, és nagyon jól is esik, mert jó negyven éve nem kaptam semmiféle elismerést. A Jászai-díjat még Ádám Ottó, néhai igazgatóm tartotta fontosnak kijárni nekem, de mint ahogy Balassi Bálint, én is sokat szenvedtem a világban, a pályámon. „A rangot is emberek adják, s aki méltó, azt néha kihagyják” – ez Gribojedov Az ész bajjal jár című verses darabjának kijelentése, amit sajnos én is tapasztaltam. Másrészt ez az irodalmi díj – amelynek jelmondata, hogy ismerd meg saját kultúrád – ugyanolyan feladatot vállal és teljesít igen magas színvonalon, mint bármely ország Nemzeti Színháza. Utóbbinak szerintem az a feladata, ahogy azt korábban már a könyvemben is megfogalmaztam, hogy erősítse, tudatosítsa az emberekben a saját irodalmi hagyományaikat és a tágas világ legjobb, legnemesebb, legmodernebb színházi irányzatait a lehető legmagasabb művészi fokon.

–  Idén lesz hatvan éve, hogy társulati tag a Madách Színházban, egy nagy generáció utolsó mohikánja.

–  Nem tudom, irányíthatjuk-e a sorsunkat, de azt gondolom és talán hiszem is, hogy születésünkkor hozunk magunkkal géneket, amelyek később kiteljesednek. Persze ott van a neveltetés is, végeredményben az életünk során megtörténő jó és rossz dolgok adják a sorsunkat. A következő történt velem: nagyon sikeres vizsgáim voltak a főiskolán ’57-ben, és a második vizsga után, ami Szomory Dezső Incidens az Ingeborg-hangversenyen című darabja volt, az igazgatónő hívatott azzal, hogy Major Tamás akar leszerződtetni a Nemzeti Színházhoz. Másnap Várkonyi Zoltánnal találkoztam, aki azt mondta, ne menjek sehova, meg fogja kapni a Madáchot vagy a Vígszínházat, szerződjek hozzá. Ám néhány nap múlva kijött az ukáz, hogy hármasban Medgyesi Máriával és Harkányi Endrével el kell mennünk Debrecenbe. Ez nem volt baj, mert a színészi lét alapjait megtanultuk azalatt a két év alatt. Utána szerződtem a Madáchba, 1959-ben. Ott aztán nagyon nagy sikerek és nehéz időszakok váltották egymást. 1964-ben háromszor keresett meg Várkonyi, hogy menjek át a Vígbe: előttem állt az ismételt lehetőség. De végül, miután Ádám Ottóval beszéltem, aki azt mondta, nem szeretné, ha elmennék, maradtam. Döntésemet másoknak kell megítélniük és a sorsnak, illetve a Jóistennek. Hogy mi történt volna ellenkező esetben, nem tudom. Azóta is a Madáchban vagyok, ahol hat évtized alatt olyan remek partnerekkel játszhattam együtt, mint Kiss Manyi, Márkus László, Feleki Kamill, Zenthe Ferenc, Domján Edit, Schütz Ila. Több százszor játszottam Laertest Gábor Miklós Hamletje mellett a nagy sikerű, híres előadásban.

–  Sok neves rendezővel is együtt dolgozott, Várkonyit, Ádám Ottót említette az előbb. Ők hogyan hatottak a munkájára?

–  Rengeteget tanultam tőlük. Mint ahogy sokat tanultam a szerzőktől is, akiket játszhattam. Micsoda szerencse volt és öröm, hogy a korabeli nagy rendezők, akiket lehetetlen felsorolni, a saját hivatásuk gyakorlása közben használták az én képességeimet. Kétségtelen, hogy Ádám Ottó meghatározó volt az életemben, a leghosszabb ideig rendezett, nemcsak színházban, televízióban is: Németh László szinte minden darabját televízióra vitte, amely adaptációkban sokat játszhattam én is. Ő az egyik legritkább emberi tulajdonsággal, a tapintattal bírt. De említhetném Pártos Géza, Kerényi Imre, Vámos László, Major Tamás, Marton Endre vagy Kazimir Károly nevét is. Elképesztő, hogy kikkel játszhattam fiatal koromban!

–  Gyakran játszott zenés darabokban is, anyaszínházában még most is a Mary Poppinsban és Az Operaház fantomjában van szerepe, miközben prózai színészként végzett. A mesterség tekintetében mi a legnagyobb különbség a kettő között, melyik a nehezebb?

–  Igazán nagy különbség nincs köztük, persze a zenei műfaj adottság kérdése is. Azt szokták mondani, hogy a zene, ez a kvázi könnyű műfaj nagyon nehéz. Ami igaz is, hiszen nemcsak játszani kell tudni hozzá, hanem énekelni, táncolni, mozogni is. Medgyesi Máriával mi külön énekesképzést kaptunk, a harmadik vizsgánk Don Juan és Zerlina kettőse volt Mozart Don Giovannijából, ami így kezdődik: „Most végre egyedül, édes Zerlinám…” – még mindig fejből tudom minden szavát. Aztán később szerencsém volt, hogy olyan sok zenés-énekes szerepet játszhattam, Jókai Mór A bolondok grófja című „énekes bohóságában” a címszerepet, vagy a Yermában például Psota Irén volt a partnerem. De egyszer azt is mondtam: olyan jó lenne már megint egy kis könnyű Csehovot játszani!

–  Van-e kedvenc szerepe, olyan előadás, amelyik nagyon a szívéhez nőtt?

–  Minden színész tudja magáról is és nagyjából a másikról is, mikor volt igazán jó egy szerepben. Nekem is volt legalább hét vagy tíz ilyen. Ám ezt nem mi döntjük el. Hiába szerettem, ha nem abban voltam a legjobb. A habitustól, a belső, a külső összejátszásától függ. A titok, hogy senki sem abban a darabban a legjobb, amit a legjobban szeret, vagy amiről azt gondolja, aminél áhítja – csak mélyen belül érzi, hogy mikor valóban a legjobb.

–  Van-e kedvelt írója?

–  A kedvenc szerzőm Csehov. Az ő figuráit megformálni igazi kihívás. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sok drámájában játszhattam. A Cseresznyéskertben például Gajevet és Trofimovot is. De Molnárt is említhetném, őrzök tőle a könyvtáramban egy 1917-es kiadású kötetet, az Ismerősöket.

–  Több mint tíz évvel ezelőtt, 2007-ben jelent meg Maszk nélkül – Egy színész jegyzetei a közönségnek című könyve. Tervezi esetleg a közeljövőben, hogy megírja a kötet folytatását?

–  Rettenetes sok felgyűlt anyagom van: jegyzetek, cetlik tömkelege, és mindig elhatározom, hogy újra kiteszem a szívemet. De már olyan nehezen megy, hiszen csak nyolcvanöt éves vagyok. Pedig nagyon sokszor gondolok vissza az életemre, azokra az eseményekre, amelyeket átéltem – ez, mondjuk, minden ilyen korú emberre érvényes lehet, nem különösen érdekes dolog. Az is gond, hogy muszáj még játszanom, négy szerepem van, egy nagy meg három fontos, de kis szerep a Madáchban. És mindig jön egy-egy film is, szóval nem tudom, mikor lesz új könyv.

–  Azért ez jó dolog, hogy ennyi idősen is még ennyire aktív…

–  Tudja, azt szokták mondani, hogy a színész, amíg tud lépni, meg meg tud szólalni, addig megy. Persze a legjobb akkor abbahagyni, amikor a csúcson van… De szerintem erre nincs szabály. Hálás vagyok a sorsomnak, és köszönöm Istennek, hogy megajándékozott az általam nagyon szeretett élettel, hogy a világ legárnyaltabb, legkifejezőbb nyelvén, magyarul játszhatok magyar színészként még most is. És főleg köszönöm, hogy megkímélt az életünk vége felé előforduló kiürüléstől, csömörtől, a minden rossz érzésétől, a „bezzeg az én időmben” mondogatásától.