„Nekem valójában két hazám van”

Konrad Sutarski elsőként Radnóti Miklós költészetével kezdett foglalkozni fordítóként (Fotó: Hegedüs Róbert)

– Hogyan került Magyarországra?

– Poznanban jártam egyetemre, gépészmérnöki diplomát szereztem, mezőgazdasági gépek tervezésével kezdtem foglalkozni egy gépgyárnál 1958-ban. Ez a vállalat küldött budapesti tanulmányútra 1960-ban. Itt ismertem meg a feleségemet. Két év múlva, 1962-ben tartottuk a polgári esküvőnket Poznanban, az egyházit pedig utána itt, Budapesten, a Mátyás-templomban. Kezdetben Lengyelországban éltünk, de 1965-ben átköltöztünk Magyarországra.

– Mit tudott rólunk akkor?

– Aránylag keveset. Ennek ellenére mindig azt mondtam, hogy ha el kellene hagynom Lengyelországot, egyedül a magyarokhoz jönnék. Az az igazság, hogy nagyon megérintett az ’56-os forradalom. Részt vettem a lengyelországi szimpátiatüntetéseken, vért adtam a magyaroknak, és három verset is írtam levert küzdelmükről. Már gyerekkoromtól fogva ismertem az elnyomás elleni harcot. Apámat a katyni mészárlásban lőtték agyon a szovjetek, anyámmal pedig kitelepítettek bennünket a németek. Amikor Budapestre költöztünk a feleségemmel, s kezdtem megismerni az országot, észrevettem, milyen sok közös vonásuk van magyaroknak és lengyeleknek, mily sok történelmi tény köti össze őket, de azt is láttam, mennyire egyedi a magyar kultúra. Vonzó lett számomra a magyarok felvilágosult rétegének ragaszkodása az ősi történelemhez és hagyományvilághoz, bár az akkori hivatalos történelemoktatás más utakon járt. Összességében véve kezdtem otthon érezni magam, azóta mondom is, hogy nekem valójában két hazám van, s ezek fönn, a magasban eggyé válnak.

– Ezek szép lírai képek. Azaz helyben vagyunk. Mikor kezdett verseket írni?

– Még 1956-ban publikáltam először. Ez nagyon izgalmas korszak volt. A poznani felkelés nagy hatás gyakorolt a lengyel irodalmi életre, mindenki reménykedett, hogy az ország, ha csak részben is, de kiszabadulhat a Szovjetunió karmai közül. Ez a kultúrában meg is valósult, avantgárd kezdeményezések születtek, Poznanban modern hangú és hamar országos hírnévre jutó irodalmi csoportot alakítottunk, pezsgett a zenei, a színházi és a képzőművészeti élet az egész országban, Varsó és Krakkó mellett az én városom volt az egyik legaktívabb központ. Ettől az időtől kezdve lazultak a lengyeleket gúzsban tartó pártállami kötélcsomók, legalábbis a kultúra és a társadalmi élet terén.

– Mikor kapcsolódott be a magyar irodalmi életbe?

– Röviddel azután, hogy ide költöztem. Már 1976-ban megjelent az első magyarországi kötetem az Európa Kiadónál. Ez egy válogatás volt Konrad Sutarski versei címmel, rangos magyar költők tolmácsolásában. Műfordítással is kezdtem foglalkozni, Radnóti Miklós volt az első magyar költő, akit bemutattam egy válogatáskötettel Lengyelországban 1980-ban. Utána kortárs magyar költők verseiből szerkesztettem antológiát 1985-ben. Szerettem volna bemutatni ebben a kötetben azt is, hogy rendkívül érdekes magyar költészet létezik a mai Magyarország határain túl is, ezt azonban a cenzúra nem akarta megengedni, mert diplomáciai bonyodalmaktól tartott. Ez felbőszített. Úgy döntöttem, hogy a határon túli magyar költészetnek önálló antológiát szentelek. Meg is tettem, de a nyolcvanas években még nem sikerült kiadatni Lengyelországban, várnom kellett vele egészen 1991-ig. Aztán a kötetet bővített terjedelemben, Mily közel címmel Magyarországon is kiadtuk 2007-ben, ugyancsak két nyelven.

– Ha már itt tartunk, ön milyen nyelven ír?

– Mindig lengyelül, bár a magyart jól ismerem és érzem. Egyébként a feleségemmel megállapodtunk még annak idején, hogy mindketten saját anyanyelvünkön beszélünk a családban.

– Mindig azonos kedvvel és energiával dolgozott, vagy adódtak csendesebb korszakai is a pályájának?

– A verselés, a műfordítás, az irodalmi munka mindig kiegészítő, esti tevékenységem maradt a mérnöki mellett. Tehát az intenzitása is hullámzott. A gépek tervezése lekötött, és sikerélményeket is adott.

– Munkájánál fogva nyilván megismerte a magyar vidéket. Mi a különbség a lengyel és a magyar parasztság élete, sorsa között?

– Lengyelországban is volt téeszesítés és államosítás, de 1956 után a Gomulka-féle új, nemzeti beállítottságú kommunista pártvezetés a közösbe vont földeket, mindenekelőtt a veszteséges nagyüzemi gazdaságok földjét vissza­adta a parasztoknak. A magyaroknál mindez fordítva történt, ami mély recessziót hozott az agráriumban, és ez együtt járt az élelmiszeripar elsorvasztásával is. A mai bajokra nem elégséges válasz a városi jellegű ipari üzemek vidéki létrehozása. Csak a saját, nemzeti jellegű élelmiszer-ipari és feldolgozóüzemekkel együtt kaphat újból erőre a vidék Magyarországa.

– A kilencvenes évek elején a Lengyel Kulturális Központot vezette Budapesten. A pártállami évtizedekben pedig arról volt híres az intézmény, hogy a művészeti avantgárd és a politikai másként gondolkodók törzshelye…

– Említettem, hogy 1956 után Lengyelországban jobban kiteljesedett a művészetek szabadsága, mint bárhol másutt a keleti blokkban. Ez a szellem uralta a budapesti kulturális központot is már az 1960-as és 1970-es évek fordulóján. Felkértek, hogy szervezzem a központ irodalmi, kulturális rendezvényeit. Magyarországon tűrtnek és tiltottnak mondható lengyel műveket mutattunk be, mások mellett ezért jöttek szívesen ellenzéki magyar alkotók is az intézmény rendezvényeire. Egyébként gyakran megfordult nálunk a kortárs költők közül Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Tornai József, Fodor András. Pezsgett az élet, végül is e találkozások eredményeként jelent meg az előbb már említett bemutatkozó válogatáskötetem 1976-ban. Amikor én a Lengyel Kulturális Központ igazgatója lettem, már a kilencvenes évek szabad levegőjében működött az intézmény.

– Kisebbségi önkormányzati vezető volt tizenkét évig, a lengyel levéltárat is vezette, több folyóiratnál is dolgozott, például a magyar PoLiSz című kulturális lap nemzetiségi rovatát szerkesztette. Ennek könyves terméke az idén megjelent, Együtt jobb! című szépirodalmi antológiája, amely a magyarországi nemzetiségek irodalmi életéről ad keresztmetszetet. Most volt nyolcvanéves, mégis rengeteg munkát vállal még. Miért?

– Célom ápolni, életben tartani a lengyelek és a magyarok több mint ezeréves barátságát. És feltárni ennek eddig ismeretlen részleteit. Az idén megjelent, Közös fényeink című tanulmánykötetemben írtam ezekről is. És van még egy másik fontos írói feladatom is. Az emberiség életét megint kegyetlen pusztítást hozó háborúk és civilizációs katasztrófák keserítik, amelyek eredői a felhalmozódott kapzsiság, önzés és önteltség. Az új, világméretű totalitárius jelenség neve: globális pénzügyi-gazdasági rendszer. Az általános humán akarat a 20. században legyőzte a két másik embertelen totalitárius rendszert, a nácizmust és a kommunizmust. A 21. században a globalista akarat fölé kell kerekedni, a világ védelmében. Ez ügyben az íróknak, a költőknek is cselekedniük kell, hasonlóképpen, mint az előző két évszázadban. Igaz ügyben a költő szavának ma is van mágikus ereje.

– Létezik még olyan barátság két nép között, mint a magyar és lengyel között?

– Szerintem nem.