Negyven év gyűjtőmunkából született meg a kollekció

Augusztus 19-ig Gyárfás Péter budapesti ügyvéd gyűjteményéből kapunk betekintést Óbuda legöregebb épületében. Negyven év gyűjtői tevékenységének látjuk az eredményét, a kortárs magyar képzőművészet jeles és kevésbé ismert alkotói mellett azért felvillannak a nagy, immár távozott mesterek is. A galéria weblapján fellelhető szövegekből azt is megtudhatjuk, hogy Gyárfás Péter az első képet még az „ántivilágban”, 1979-ben a Képcsarnok Vállalatnál, a Váci utca–Pesti Barnabás utca sarkán álló boltjában  vette. És mindmáig őrzi is Szemethy Imre Kecskebéka-blues című munkáját. S mivel az ügyvéd úr korábban szépírással is foglalkozott, majd pedig a P. Szűcs Julianna-féle Mozgó Világban is megjelentek művészeti írásai, interjúi, érdemes elolvasni ezeket a galéria weboldalán közzétett szövegeket.

Amelyekből és a feltett kérdések nyomán kiderül az is, hogy a családban nem volt hagyománya a műalkotások gyűjtésének, Gyárfás Péter igazán zöldfülűként, minden képzettség nélkül vágott bele ebbe a nem kevés ismeretet igénylő tevékenységbe. Mondhatni jókor volt jó helyen, hiszen a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek indulásakor az ismert, és a feltörekvő alkotók is az állami vásárlásokban reménykedtek, ha anyagi helyzetükön javítani kívántak, vagy egyszerűen csak meg szerettek volna élni. Ebben a helyzetben Gyárfás ott volt az első fecskék között, akik bekopogtattak a műtermekbe, aztán néhány száz vagy ezer forintért vettek is valamit. És ami még fontosabb volt talán: címeket, telefonszámokat is kaptak más műtermekhez, művészekhez. Visszaemlékezése szerint így szerzett „protekciót” Gross Arnoldtól Szabó Vladimirhoz (van is most itt kiállítva egy gyönyörű, végtelenül finom ceruza önportré a mesés világok rézbe karcolójától és a villanyvonatok örök gyűjtőjétől), de nem jutott végül ide be. Máshová, sok helyre viszont igen, mert szép számú korabeli alkotó jelenik meg most az egykori sörfőzde fehérre festett falain. Természetesen vannak kötelezőnek tűnő körök is Anna Margittal vagy éppen Ámos Imrével és Bálint Endrével, de ugyanakkor eme társaságban az egyik intim térben ott van annak a Gadányi Jenőnek két A4-es méretű grafikája is, aki az Európai Iskola tagjaként az új rend elől előbb Békásmegyer-Ófaluba, majd a Németvölgybe húzódott vissza.

Gyárfás Péter saját bevallása szerint autodidakta és autokrata gyűjtő. Legalábbis abban az értelemben, hogy vásárlásainál szemére, tapasztalataira és olvasmányaira hagyatkozik. Ugyanakkor az is kiderült, hogy jól ismeri az elődöket (Komor Marcellt tartva a legnagyobbnak) és a pályatársakat.

És természetesen tisztában van a műkereskedelem múltjával, jelenével és talán jövőjével is. Talán még gyűjteményének sorsát is látja, hiszen egy ajándékozási szerződéssel gyermekeinek adta azt. Valamikor céljai közé tartozott a kortárs magyar képzőművészet megismerése, aztán egy idő után külföld felé fordult. Így a most kiállított, a gyűjtemény javát adó anyag talán negyede, ötöde külföldi, köztük a svájci Pierre Haubensak és a lengyel Wladyslaw Hasior és Salome, azaz a német Wolfgang Cihlarz nagyobb munkáival. De hát hasonlóan erős a magyar anyag is, melynek például a grafikáit és nyomatait csak a termek közepére helyezett pozdorjatáblákra lehetett kirakni, mert a falakra már nem fértek fel.

Így tekinthetünk le a már emlegetett Szemethy Imre tollrajzaira, Maurer Dóra főiskola után készített szép rézkarcaira vagy éppen Molnár Sándor 1960 és 1967 között készített „tájképeire” is.

A falakra felszegezett, vakkeretről lebontott vásznakból, no és néhány alkotás sérüléséből arra is következtethetünk, hogy Gyárfás Péternek, mint minden gyűjtőnek, tárolási gondjai is vannak.

Arra a kérdésre pedig, hogy hogyan lehet megállítani némely, gyatrább anyagokból készült mű itt a kiállításon is tapasztalható romlását, pusztulását, csak annyit válaszolt, hogy ez a rozogaság a kortárs művészethez hozzá tartozik. Meglehet, igaza is van.