Ne keveredjenek össze a színek a palettán

Ha elveszünk mint nemzet, az a nagy egészet is elszegényíti (Fotó: Hegedüs Róbert)

– Nemrég a migráció hatásairól szóló parlamenti konferencián szólalt fel. Elhangzott, a kultúrát is védekezésre kell használni. Tényleg itt tartunk?

– Vannak olyan időszakai egy nemzet, illetve egy ország történetének, amikor az a körülmény, hogy a kultúra védekező mechanizmusként működhet, felerősödik. Bizony, most egy ilyen időszakot élünk.

– Szintén veszélyforrásként szokás említeni az identitás szempontjából a globalizációt.

– Ha elveszítjük önmagunkat mint nemzet, mint sajátos, senkihez nem hasonlítható, különleges közösség, akkor az nemcsak nekünk jelent végzetes problémát, hanem az egész emberiség számára lesz veszteség. Katartikus felismerés volt nekem pár évtizeddel ezelőtt, hogy egy-egy eltűnt nyelv kapcsán visszafordíthatatlan folyamatokról beszélünk, olyan űr támad, ami betölthetetlen. Persze igazából nehéz erről beszélni. De mégis: attól vagyunk magyarok, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Hogy másként gondolkodunk, és ezt mindig újra és újra meg kell fogalmazni. Én képekben fogalmazok. A nagyobbik fiamnak volt egy időszaka, amikor kikeverte a színeket a palettán, s ha nem sikerült tökéletesen, összekeverte az összeset. Mondanom sem kell, milyen színre hasonlít ez a kavalkád. Márpedig a globalizáció ezt hozza. Valami lényeges vész el, az az árnyalat, egyediség, hangnem, fogalmazhatunk úgy is, intonáció, amivel csak mi tudunk megszólalni. És akkor azt mondom, igenis, védekezni kell. A kultúrával is.

– Akiket védene a kultúra, ők hogyan állnak hozzá?

– Itt van valahol az alkotók, de a politikusok, sőt, mindannyiunk felelőssége: nem kell várni, amíg valaki jelez, hogy szükséget szenved. Aki neveli a gyermekét, nem vár arra, hogy jelentkezzen. Archaikussá váltak olyan fogalmaink, amelyeket vissza kellene hozni: népművelés, a nép felemelése. A kultúra embereiként annyira magára tudjuk hagyni, elitista gondolkodással azt a közösséget, amelyből és amelyért vagyunk, hogy az szinte már félelmetes. Ilyen szempontból is rengeteg teendőnk van.

– A Nemzeti Színház tud és akar ezen enyhíteni?

– Egy folyamatról van szó, s a felismerés nekem még Beregszászból való. Menő, fiatal, mondhatni formabontó titánként kerültem oda, és el kellett telnie pár évnek, hogy világos legyen: nem megoldás, hogy felé emelkedek, elzárkózom a közegtől, amelyben léteztünk. Bebizonyítani, hogy azok rosszak, akik téged nem értenek, mindig nagyon könnyen megy. De kötelesek vagyunk kommunikálni, úgy haladni előre, hogy tudjuk magunkkal vinni, alakítani, értővé tenni a közösséget. Ez egy út volt számomra, a feladat ugyanakkor ma is, a Nemzeti Színházban is ugyanaz. Volt, amikor előrerohantam, olyan rendezőt hívtam, akit nem kellett volna. Ez nagyon komoly meccs. Volt, amikor olyan nyelven szólaltam meg, melyen nem kellett volna, és akad olyan előadásunk, amit talán négy éve játszunk, de csak most fedeznek fel. Talán a kódok elkezdenek működni, használják őket. Kínáltunk olyan lehetőségeket, amelyeket nem használt, sőt, elutasított a közönség. Hál’ isten, ebből egyre kevesebbet érzek. Eközben megőrjít, hogy vannak, akik azért nem jönnek a színházba, mert nem tudják megvenni a jegyet. Ezért úgy döntöttem, négy-öt előadást ingyen fogunk játszani.

– Azokat, amelyekre amúgy sem járnak?

– Nem, éppen azokat, melyekre a legkönnyebben adjunk el amúgy a jegyeket. Nem az a cél, hogy tömegeket vonzzunk be, hanem például az, hogy a János vitézt mindenki meg tudja nézni, aki csak akarja. Ez ne legyen ügy.

– Visszatérve a külön nyelvre: mintha ez a közéletben, olykor a politikában is gond lenne.

– Ez óriási baj, mert ez a könnyebb út. De ez nem mai probléma, tegnap és holnap is érvényes felvetésről beszélünk. Ha bármilyen intézmény vagy közösség vezetője elszakad azoktól, akikért lennie kell, nem hallja, nem látja ezt megfelelő módon. Ahogy az is örök érvényű igazság, hogy a kultúra akár burokként védhet meg bennünket. Kétségkívül a maihoz hasonló forrongó, változó világgal korábban nem találkoztunk, így nem biztos, hogy mindenre megvan már az eszközünk. Új technikák is kellenek.