Megújult Somorja, elkallódó Sámot

Somorja renovált templomának nyugati oldala a toronnyal (a szerző felvétele)

A 14. században szabad királyi városi rangra emelkedett, Anjou-korabeli mezővárosi kiváltságai mellett 1405-ben – Zsigmond király uralkodása alatt – megszerezte a pallosjogot is. A Dunaszerdahelyhez közel eső, Árpádok-korabeli Apáca-, Bálvány-, Egyház- és Szakálos-Karcsa falvak helynevei közül négyet megneveztünk már sorozatunk 895. heti számában, Páter Ipolyi Arnold a 19. századi hely- és névgyűjtéseiből további tizenhat, középkori eredetű „Karcsa” települést és személynevet tudott lajstromba venni: úgy is mint Göncöl-, Kulcsár-, Királyfia-, Solymos-, Sipos-, Luca-, Barta-, Diák-, Amade-, Pinke-, Etre-, Remeg-, Domárd-, Erdőhát- és Kastély-Karcsát. Somorja már 1249 előtt megépült, temploma a mártír Szent Bertalan apostolé volt. 1262-ben Karcsai Remig ispán negyvenegy hold földet engedett át az egyháznak.

Somorját 1238-ban említette első ízben egy függőpecsétes oklevél. Már akkor állt a város plébá­niai temploma, amely egyben a város névadója is volt. A „somorja” szó a latin Sancta Maria név összeolvadásából lett. A város ősi címerén és viasz­pecsétjén látható Mária-kép felvet egy kérdést: Szent Mária nem azonos-e a Szent Szűz Máriával? A névcsere hátterében sokáig egyházi titok lappangott, mivelhogy a középkorban az Európa-szerte lévő kikötő- és kalmárvárosok patrónájául választott fiatal egyiptomi szent eleinte „a legősibb mesterséget” űzte Alexandriában. A história szerint „Santa Maria” egyik látomásától sarkallva Jeruzsálembe zarándokolt, majd végül jó útra tért. (A somorjaival együtt összesen nyolc városnak volt Szent Mária patrocíniuma a történelmi Magyarország területén.) A sötét középkorban Somorján és környékén történtek a legvadabb keresztényüldözések. Az egykori Somorja és vidékei ősidők óta halász- és kikötővárosként szolgáltak: ott helyben rakták bárkákra a terményeket, ám a legújabb kori vízszabályozások következtében a Duna két kilométerrel „elvándorolt” a várostól.

A történelmi belváros sétálóutcájának délkeleti végén található a református templom és a parókia. Tekintélyes megjelenésű, hosszú hajóval és kelet felé néző szentéllyel bíró épület, a nyugati homlokfal fölé magasodó, négy fiatornyos harangtoronnyal. A templom először még csak egyenes deszkafedéllel bírt, az 1350-es években esett át nagyszabású megújításon. Somorja a közeli Pozsonyhoz vezető országút kereskedelmi forgalmát felhasználva ügyesen meggazdagodott, és a bevételeiből pompás, háromhajós, középpilléres templomot építtetett. Jóval később – a sűrű háborúskodás miatt – az épület leromlott, a gót stílusú ablakok helyére barokk ablakok kerültek. A szocialista korszakban mostohán bántak az épülettel, amely lassan pusztult; sok évvel ezelőtt arra járva még rendetlen, gazos kert vette körül. A rendszerváltozás után azonban restaurálták a Szent Mária-templomot, a régészek és művészettörténészek feltárták a belső tér páratlanul értékes gótikus falfestményeit is.

Somorjától két kilométerre egy csendes, apró falu, Sámot rejtőzködik. Pozsony vármegye legősibb helységei közé tartozott, IV. Béla király a birtokkal együtt a pozsonyi társaskáptalannak adományozta. A község a későbbi századokban elnéptelenedett, lakóit a város magához vonzotta. Román stílusú temploma 1260 táján készülhetett. Egy ideig önálló plébániája is volt, 1238-ban oklevélben szerepelt, Villa Sámod néven. Az antiochiai Szent Margit nevezetű templomra a település legtávolibb zugában bukkanhatunk rá. A téglából rakott épület teljes külső hossza tizennyolc lépés, a hajó szélessége tizenkét lépés, utóbbihoz keletre néző, félköríves szentély csatlakozik. Csak az apszis 13. századból származó, farkasfog díszű fríze és résnyílású tölcsérablakai maradtak meg épségben.