Megmutatkozó emlékezetközösségek

A Csatlós Judit kurátor által összeállított új kiállítás az Értelmező közösségek címet kapta, ami mindjárt magyarázatra is szorul. Az irodalomelméletből átemelt fogalom ez esetben azt jelentené, hogy egy-egy múzeumi tárgy, műalkotás jelentését nemcsak a története, a múzeum gyűjteményében elfoglalt helye, szakmai és művészeti kontextusa határozza meg, hanem az értelmező, a befogadó, tehát a múzeumi látogató szempontjai is befolyásolhatják. Így aztán a 2011-es koncepcióváltás után az 1976 novemberétől az óbudai Zichy-kastélyban működő intézmény Kassák irodalmi, képzőművészeti, szerkesztői munkájának társadalmi és történeti „beágyazottságát” is igyekszik feltárni. Olyan szerzők és képzőművészek is a fókuszba kerülnek így, akik folytatják valahogy a kassáki hagyományt, vagy éppen kritika alá veszik azt. A tárlat tehát nem elsősorban műtárgyakból áll (azok is vannak, például Kassákot aktualizáló alkotások), hanem a „szakma”, a művészet- és irodalomtörténet Kassákkal kapcsolatos megnyilvánulásaiból.

Kassák a baloldali kultúrából emelkedett ki, illetve vált annak az ötvenes évek diktatúrájában is egyik meghatározó szellemi alakjává. Fontos volt neki is a „társadalmi szerepvállalás”, és nem hagyták hidegen a „szociálisan érzékeny” témák sem, mint ahogy az egyik itt kiállított kései követője, Nemes Csaba sem rejti véka alá 2013-ban a véleményét, talán kissé túlzón is kritizálva például a kormány trafikpolitikáját. (A közállapotokról szóló hatfejezetes képregényének egyik szereplője egy mozgássérült, aki állítólag a kormány miatt elvesztette dohányboltját.) Ugyancsak ilyen indíttatásból teszi fel Nemes egy másik rajzon a kérdést, hogy Kassák vajon kiállítana-e a Magyar Művészeti Akadémia befolyása alá került Műcsarnok Nemzeti Szalonján.

„Pártos” tehát ez a kiállítás, pártos már azzal is, hogy Uitz Béla két 1919-es művével nyit, amelyek vélhetően közvetlenül a proletárdiktatúra után készültek. A Siratás című rézkarc és a hasonló kompozícióban, céllal lerajzolt Három alak erősen elkötelezett művésze börtönbe került 1919-ben, majd Bécsbe, aztán Moszkvába emigrált. Mattis Teutsch János két, most kiállított, kis expresszionista tájképe viszont úgy kerülhetett a kiállításra, hogy 1917-ban éppen az ő munkáiból szervezte Kassák a Ma folyóirat első tárlatát. A kortársak közül Rudas Klára Rekonstrukció című „szobra” említhető még, aki a lett–orosz Karl Iogansonnak azt a 1921-es művét alkotta újra, amiről Uitz Béla írt cikket a kommunista befolyás alatt álló Egység folyóiratba.

Megvannak tehát az összefüggések, az azonos értékalapon álló értelmező közösségek. Közülük kerülnek ki a múzeum által kiválasztott, a kassáki életműhöz vagy személyéhez valahogy kötődő videós megszólalók is. Közöttük az a Mezei Gábor, akinek apja együtt dolgozott Kassákkal Az izmusok története című összefoglaló munkán, majd 1947-ben Párizsba emigrált. Így nem is szerepelt a neve a mű megjelenésekor a borítón, maga Kassák, majd halála után felesége sem akart tudni a társszerzőről. Ezért aztán Mezei Gábor 1977-ben beperelte az özvegyet, aminek eredményeként 1979-ben a bíróság azt állapította meg, hogy a könyv
A főbb izmusok című fejezete Kassák és Pán (Mezei) Imre közös alkotása. Ám Pán Imre neve végül csak jóval később került fel Az izmusok történetének címlapjára.

A fentebb említetteken kívül láthatjuk például, ahogy Szerb Antal egy fekete kecskét simogat, ugyanis a tárlat más izgalmas dokumentumokat, leveleket és korabeli fotográfiákat is felvonultat.