Meddig empatikus az ember a pokolban?

– Mit jelent az, hogy nem szeretett volna a holokausztfilmek sablonjaiban gondolkodni a Saul fia készítésekor?

– Nagyon sokan akarják feldolgozni még most is ezt a témát, de a filmkészítő számára csapda lehet, ha túl sokat akar megmutatni a tragikus múltról. Nem lehet a holokausztot tablószerűen rekonstruálni úgy, hogy a történet átélhető legyen. Úgy gondolom, ha kisebb időintervallumot ragadunk ki, és nem mint egy freskót próbáljuk ábrázolni, hanem érzéseket, személyes történeteket láttatunk, akkor születhet érvényes alkotás ebben a témakörben.

– Volt olyan filmélménye, amely ilyen értelemben jól sikerült alkotásnak mondható a holokausztról?

– Referenciafilmnek a nyolcvanas évek közepén született Jöjj és lásd! című munkát választottuk, Elem Klimovtól. Ez nem egy igazi holokausztfilm: egy kamasz fiú szemszögéből láttatja azt, amikor a második világháborúban a keleti fronton, Fehéroroszországban német csapatok felégetnek hatszáz-hétszáz falut. Ennek az filmnek a megközelítése nagyon érdekes. A Saul fiánál epikusabb, barokkosabb, de mégsem próbál mindent elmondani, amit a témáról tudni kellene.

– Abban, hogy a Saul fia bekerült a cannes-i versenyprogramba, sokat számított, hogy a fesztivál Rezidencia programjában érlelődött a forgatókönyv?

– A cannes-i ösztöndíjnak köszönhetően jobban odafigyeltek a projektre. De ez közel sem volt garancia arra, hogy aztán az elkészült filmet be is válogatják a programba.

– Mi indította el a film gondolatát ?

– Tíz évvel ezelőtt olvastam egy könyvet, amelyben sonder­kommandósok tekercsei, feljegyzései jelentek meg. Ők afféle üzemi munkások voltak, de a sonderkommandósokat is kivégezték, hiszen testközelből látták a szörnyű tetteket, a halálgyár tanúi voltak. Ezek a krematóriumi munkások feljegyzéseket készítettek a mindennapi életükről, majd titokban elásták az anyagot. A háború után találták meg ezeket a jegyzeteket. Ennek a drámai helyzetnek az elképzelése indította el bennem a vágyat, hogy elmeséljem egy ember történetét ebben a közegben.

– A szereplők kiválasztásakor számított az is, hogy nemzetközi legyen a színészgárda, de civilek is szerepeljenek a filmben?

– Mivel a történet nyelvi káoszban zajlik, mindenféle nemzetiségű emberek között, ezért része volt a film koncepciójának az is, hogy a főszereplő nehezen érteti meg magát. Azt akartuk, hogy több helyről érkezzenek a színészek, mert úgy gondoltuk, hogy ettől lesz hiteles a történet. Európai castingot szerveztünk, a színészek Magyarországon kívül Németországból, Lengyelországból, Izraelből jöttek a csapatba, de erdélyi magyar színészeket is beválogattunk. Emellett megpróbáltunk nem profi vagy nem ismert színészeket bevonni a filmbe, mert úgy éreztük, hogy ettől lesz még autentikusabb a történet.

– Érez valamiféle nyomást amiatt, hogy ilyen sok idő – negyven év – után kerül magyar első film versenyprogramba Cannes-ban?

– Nincs igazából elvárás kívülről, de nemzetközi szinten úgy vélik, hogy érdekes film lehet a Saul fia, és már most, a fesztivál előtt van visszhangja. Ez a film elkezdte írni a saját történetét, és éli a saját életét. Nekem az is siker, hogy bejutott a versenyprogramba, nincsenek elvárásaim.

– Párizsban nőtt fel, és azért jött haza évekkel ezelőtt, hogy itt kezdjen filmes karriert. Jó döntés volt?

– Régóta filmet szerettem volna készíteni, és elég hamar éreztem, hogy határok közé vagyok szorítva, ha nincsenek meg a kellő kapcsolataim. Úgy jöttem vissza, hogy itthon megtanulom a szakmát, asszisztensként dolgozom, aztán meglátjuk, mi lesz. Bárhogyan is vélekedünk itthon a magyar mozgókép helyzetéről, az tagadhatatlan, hogy van egy elismert és komoly filmes tradíciónk.

– Ki hatott a magyar rendezők közül a munkájára leginkább?

– Tarr Bélától egy megközelítést vagy munkamódszert leshettem el. Akár egy festőtanonc a műhelyben, megfigyelhettem, hogyan dolgozik a mester. A Londoni férfiban dolgoztam vele. Hiszek egyébként az átadásban, hogy egy művészi tradíció részeivé válhatunk, és annak továbbvivői lehetünk.

– Mennyire húzta keresztbe a számításait az elmúlt években a ma­gyar filmgyártás ideiglenes le­állása?

– Visszanézve – még ha furcsán is hangzik – számomra ez így volt jó. Miközben frusztráló volt a várakozás, tisztában voltam vele, hogy nem vagyok az a fenomén, aki húszéves korában nagyjátékfilmet rendez. Nekem sajnos nehezebb az utam, időre van szükségem, hogy megérjek a feladatra. De egyébként sem könnyű egy filmet összerakni.

– Miért szeretett volna kisgyerekkora óta filmezéssel foglalkozni?

– Gyerekkoromban megfogott a filmforgatás mágiája, a díszletek, a jelmezek mesevilágot jelentettek. Azóta is ezt a világot asszociálom a filmkészítéshez.

– Van olyan rendező vagy alkotás, ami nagy hatással volt önre?

– Nincs egyetlen kedvencem, inkább filmek, olyan alkotások, amelyek egy adott ponton nagyon érdekelnek. A már említett Jöjj és lásd! vagy Paul Thomas Anderson filmje, a Vérző olaj is ide sorolható. De ha a magyar filmesek munkái közül kell említenem példát, akkor Jancsó Miklós Szegénylegények című filmje mély benyomást tett rám.

– Befogadta a magyar filmes társadalom, vagy kissé kívülálló még?

– Inkább kívülállónak érzem magam. Valahogy mindenütt, ahol eddig voltam, outsidernek számítottam. Ez lehet, hogy gyengeség, de közben néha segít – és szabadságérzetet is ad.

– Sok helyen nem talált „értő fülekre”, támogatásra a film, mielőtt a Magyar Filmalap érdemesnek találta. Mi volt az indok?

– Csak a Magyar Nemzeti Filmalap tartotta támogatásra érdemesnek a tervet. Bátrak voltak, hogy egy első filmes rendezőnek egy elég radikális megközelítését támogatták. Külföldön sokszor az volt a visszautasítás oka, hogy tetszik ugyan a filmterv, de nem voltak biztosak abban, hogy első filmes rendezőként meg tudom csinálni. Féltek a tematikától és a megközelítéstől. A magyarok viszont melléálltak. Cannes-ban nemigen válogatnának be holokausztfilmet, ha nem lenne elég radikális a feldolgozásmód. Érdekes kérdés, hogy az ember mennyire képes empátiára egy kiirtásra ítéltetett néppel kapcsolatban. Nincs ilyen empátia ma sem, és 1944-ben Európában sem volt. Érdekelt, hogy az ember hogyan viselkedik ennek a teljes abszurditásnak a kellős közepén, hogy akkor, amikor mint ember már csak fizikai­lag létezik, és tudja, hogy semmi remény, képes-e mégsem csupán a saját kínjával foglalkozni. Az volt a cél, hogy belekerüljünk ebbe a tudatállapotba, és ne kívülről tegyünk fel kérdéseket.

– Mi jelenti a sikert önnek a filmmel kapcsolatban?

– Ha az általam készített filmet megnézik, és még ha van is, ami zavarja az embereket benne, elindul róla egy beszélgetés, a saját feldolgozatlan múltunkról és traumáinkról is. Akár több országban vitát, diskurzust generál. Ha közvetíteni tud az emberek között – számomra egy filmnek ez lehet a sikere.