„Magyarország segített saját hazámat megtalálnom”

A műfordító a közeljövőben Arany János verseit is szeretné átültetni bolgárra, mert a költő származását, lelkiségét rokonnak érzi magához (Fotó: Ficsor Márton)

– Az idén önnek ítélték a Balassi-emlékkardot műfordító kategóriában. Mit jelent önnek ez?

– Megőszült harcosként is családfája friss hajtásának érzem magamat: a díj azt mutatja, hogy vannak idők, amikor a szablya a toll folytatása. Ez a kard azt jelenti, hogy a tett az Igében fogantak mértéke.

– Hogyan került kapcsolatba a magyar kultúrával?

– Sok szálra vezethető vissza. Például gyermekkoromból elevenen él az 1956-os magyar forradalom emléke: a falunkban hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, tízévesen nem sokat érthettem belőle, de Nagy Imre hangszíne ma is a fülemben zeng. A hetvenes években aztán megismerkedhettem három magyar költővel, Kiss Benedekkel, Rózsa Endrével és Utassy Józseffel, akik mesterüket, Nagy Lászlót követve eljöttek Szófiába bolgárul tanulni. Akkor még nem sejtettem, hogy velük a magyar költészetnek nem a tornácára, hanem egyenest a katedrálisába jutottam. Később, már az írószövetség tagjaként, szabadon utazhattam a szocialista országokba, így jöttem Magyarországra is. Budapestet látva, 1982-ben arra gondoltam: hát, itt kezdődik Európa, csak éppen szebb annál. Magyarország mindazt megadta nekem, amit Bulgária akkor megtagadott: a szabadság érzését, a lázadás szellemét, az elismerést. Mintha ő lett volna a hazám, saját országom pedig idegen föld. A hazai idegenségből idegen hazám révén emigrálhattam.

– A falu élménye gyermekkori tapasztalat. Milyen a kapcsolata a magyar vidékkel?

– Az első élményem egy utazás volt, amikor Juhász Péternél jártam az Alföldön látogatóban, erről írtam is egy útirajzot. A második későbbi: jó pár éve nyáron Erdélyben jártam Arató György barátommal, és a Tömösi-hágón át a Szépmezőnek nevezett csücsökbe jutottunk, ami Alsó-Háromszékhez tartozik. A magas hegyekből leereszkedve a zöld, termékeny síkságra, elmentünk Gelencére: nyár volt, dologidő, a falvak egészen üresek voltak. Ez az „élettel teli üresség” megfogott, mint ahogy az olyan részletek is, ahogy a futóbab levelei burjánzón, mint az elefántfül, kihajoltak a kerítésen. Akkor láthattam azt is, amiről néhány magyar barátomtól sokat hallottam; miféle emberek a székelyek, milyen a sorsuk, mik a hagyományaik: hogy ez szegény vidék, de gerinces emberek lakják. Erről született a Székely falu című versem. Ezek az emberek aztán a tudatomban a saját erkölcsös megmaradásuk szimbólumává váltak.

– Ebben párhuzamot érzett a saját közösségi tudatával, a bolgárral?

– Nem, inkább arról van szó, hogy a magyarok a saját nemzeti értékeik mellett erősen kitartanak, ez a kitartás, szinte már makacsság pedig minden nép számára példa lehet. Biztos vannak más ilyen népek is, de én ezt a magyarokon keresztül ismertem meg. Nem annyira a népkarakterológiai vonások, mint ennek a magatartásnak az általánossága – vagy ha úgy tetszik, egyetemessége – foglalkoztat.

– Ha egy kicsit elvonatkoztatunk az irodalomtól, a költészettől: milyen hasonlóságokat és különbségeket lát a két nép között?

– A paraszti kultúrában nyilván sok hasonlóság van, de más a kulturális és az egyházi környezet a magyar és a bolgár társadalomban. Úgy látom, a tízparancsolat a magyar nép lelkébe, viselkedésébe, erkölcseibe jobban behatolt, mint a bolgáréba: Magyarország képét meghatározza a tízparancsolat, de a magyarok jobban elszakadtak a természeti környezettel együtt járó ösztönösségtől, míg mi, bolgárok még inkább az ösztönös, ősi, spontán viselkedésmódban élünk. Mi elválasztjuk a kultúrától az azon kívüli „természetest”. Ez a fajta magatartás inkább a pogányság felé húz, mint a kereszténység felé, ilyen értelemben lehet vízválasztó a tízparancsolat rendezőelve. Sőt, kényelmesen úgy gondoljuk, hogy a legfontosabb a tehetség, mert az „természetes”. De ahogy az egyik írónk, Atanasz Dalcsev mondta: „tehetséges költészete a primitív népeknek is van”… Engem nagyon lenyűgözött Kosztolányi, Tóth Árpád, Babits Mihály vagy Ady és a későbbiek közül Pilinszky költészete.

– Hogyan hatottak?

– Közel százötven év költészetét, pontosabban műfordításanyagát tanulmányoztam át, amikor 2005-ben Arató György, a szófiai Magyar Intézet igazgatójaként fölkért egy költői antológia összeállítására: akkor megpróbáltam megfogni, mi a különbség a két nép között. Gyanítottam, a bolgárokat nem teszi majd boldoggá, hogy a magyar költészet értékesebb, mint a bolgár, ezért a tanulmánynak azt a címet adtam, hogy „Egy idegenimádó gyónása”. Akkor már volt egy könyvem, ami az életutamat azóta is meghatározza: abban demitologizáltam – magyarul inkább deheroizált lenne a megfelelő kifejezés, de a bolgár néplélek jellegét tekintve mégis a mitológia a kifejezőbb – egy nagyra tartott bolgár költőt, Nikola Vapcarovot, akiről a levéltári kutatásaim alapján kiderült, hogy szovjet ügynök volt.

– Hogyan került a levéltárba? Nem evidens, hogy egy művész tudományos kutatás során keres válaszokat a kérdéseire.

– Gyerekként is szerettem szétszerelni a játékokat, kíváncsi voltam az igazságra, és szeretem a természetes megoldásokat a misztikum helyett. Talán a falusi származásom miatt. Kutatni kezdtem Vapcarov után, és trónfosztottam a nemzeti irodalmunk egyik kulcsfogalmát, ami a mai napig meghatározó a közgondolkodásban: az úgynevezett „forradalmi költészet” fogalmát. Ennek a forradalmi költészetnek az ideje nálunk a bolgár Petőfiként emlegetett Hriszto Botevtől a huszadik század közepéig tart, és épp úgy számos tekintetben a folklórból forrásozott, mint Petőfi lírája. A költészetbe, a költői identitásba beleivódott a „forradalmiság”, a forradalmi szerepvállalás.

– Miért volt fontos éppen Vapcarov?

– Kivégezték a második világháború idején „a fasiszták” – de szovjet ügynök volt, és bírái nem alaptalanul vádolták hazaárulással. A kommunista hagyományban aztán ez utóbbi elsikkadt, cserébe viszont „proletár költőként” a rendszerben élt a kultusza. Ha már az előbb a Petőfi–Botev párhuzamot említettük, akkor még annyit érdemes megjegyezni, hogy Vapcarovot pedig József Attilával szokták rokonítani. 1990 után, amikor megnyíltak a levéltárak, én kutatni kezdtem, kikértem a kivégzés előtti teljes peranyagot, amiből világosan kiderült, hogy Vapcarovot nem alaptalanul vádolták, ráadásul a vallatáskor összeomlott – egyszóval nem túl heroikusan fejezte be a heroikussá stilizált életművet. Az pedig, hogy mindezt megírtam, az én életemet is meghatározta: a tevékenységem összefonódott ezzel a tabudöntéssel.

– Mire ez a kötet megjelent, már elismert név volt. Milyen út vezetett odáig?

– Vidéki egyetemen végeztem bolgár nyelv és irodalom szakon, 1971-ben, utána egy várnai lapnál voltam munkatárs, aztán 1972-ben egy pizsamával és egy villanyborotvával „bevonultam” Szófiába. Éveken át a szerkesztőség padlóján aludtam, újságokra hajtva a fejemet. Fura helyzet volt, hiszen szófiai lakhatással kellett rendelkeznie annak, aki munkát akart, lakhatást viszont csak annak adtak, akinek volt munkája.

– Meddig tartott ez az idő?

– Hét éven át. Amikor a Falu című, első verseskötetem megjelent, akkor változott a helyzet. A címadás akkoriban nagy merészség volt, mert mindennek a munkásokról és az iparról kellett szólnia. Elismerték, ahogy a második kötetemet, az 1979-ben megjelent Emlékezet címűt is. Ez hosszú versekbe hajló, falusi képeket egymásba fonó, kicsit látomásos költészet volt, azt mondják, Nagy László gondolatvilágához hasonlított. A második kötet után kaptam igazi állást, már nem honoráriumokból éltem. Annak ellenére, hogy mindkét kötetem sikeres volt, az írószövetségbe mégsem vettek föl, ez csak a harmadik könyvem, egy prózakötet után történt meg 1981-ben.

– Az államhatalom ezek szerint jól viselte a rendszertől idegen irodalmat?

– Az első könyvem megjelenésekor, 1975-ben behívtak a rendőrségre, ahol azzal „szembesítettek”, hogy a párt gazdaságpolitikája ellen beszélek. Csodálkoztam, hiszen nem értek a gazdasághoz, csak egy szűk írói körben mozgok, amelyet a gazdaság nem is érdekel, de kihallgatóm erősködött. Rám akart ijeszteni, és jól tudta, hogy akkor még sem bejelentett munkám, sem lakhatási engedélyem nem volt. Még egyszer behívtak, a harmadik kihallgatásra viszont már nem mentem el.

– Lett valami következménye?

– Kicsit megijedtem, de ezen kívül semmi. Aztán 1990 után találkoztam az egykori kihallgatómmal: szakállat eresztett, ami akkoriban a demokraták jegye volt.

– Az 1980-as években dolgozott a Literaturen Front hetilapnál is. Ennek mi a szerepe az életében?

– Frissen kinevezett főszerkesztő-helyettes voltam 1989-ben, amikor már lehetett tudni, hogy valami készül. A szerkesztőségünk akkoriban a rendszerváltoztatás egyik szellemi fórumává kezdett válni: megjelentettünk olyan írásokat, amelyek az átalakulást szorgalmazták. Azok az elvtársak, akik a kommunizmus alatt hangoztatták, hogy a költészetnek politikusnak kell lennie, most hirtelen elkezdtek szörnyülködni, hogy ez az újság politikai irányt vett, és el akarták zavarni az egész szerkesztőséget. Megszerveztek egy vitát a lap politikai irányáról, és bár nem tudtak közvetlenül ártani, lett belőle egy kis botrány. Ekkor megértettem, hogy az igazgatótanácsot meg kell szüntetni, és jogi személlyé kell tenni a lapot. Így lett az átkeresztelt Literaturen Forum az első kultúrával foglalkozó cég Bulgáriában. Az irodalom mellett rendszeresen szerepeltettünk aktuális társadalmi ügyeket vagy az európai könyvpiac szemléjét. Rengeteg magyar szerző munkáját közöltük, és boldog vagyok, hogy a magyar kultúra kincsestárából sok mindent a bolgár olvasók elé tárhattam. Tavaly megjelent Holtomiglan – az én magyar Európám című könyvemben is megörökítettem mindazt, amit a magyarság adott nekem. Magyarország nekem az el nem múló első szerelem, amelyben a kedves hibái előtt is vakon állunk; remény és álom számomra, hogy egyszer Bulgária is élhetőbb országgá válik.

– Min dolgozik most?

– Több könyvet írok egyszerre, az egyik egy személyes jellegű, naplókból és visszaemlékezésekből összeállított munka, címe: Valaki mindig figyel. Készül a Vapcarovról írt második kötet, és közben a Literaturen Forum történetét is írom, ennek azt a címet adtam, hogy Megengedtem magamnak a szabadságot. Ugyanis 1990 után elvileg mindenkinek megengedték a szabadságot, de az emberek nemigen mertek élni vele. Vannak ezen kívül új verseim is, és készül egy munka az archaikumról, magyarul ilyesmi címmel: Régi módon való beszéd.

– Ez nagyon sok.

– Igen, de amikor céggé alakult a folyóirat, akkor egy olyan világban dolgoztam, ami nem az irodalomról, hanem a kézzelfogható alkotásról szólt: tizenkét évig nem írtam.

– A saját költészetének, prózájának van visszatérő eleme, tematikai rendezője?

– A halál, az elmúlás, a halálról való gondolkodás foglalkoztat gyermekkorom óta. Szeretném megérteni, van-e valami menekvés ebből: tulajdonképp ezért kezdtem el olvasni, majd írni is, mert azt reméltem, hogy az irodalomban találok választ.

– Milyen tervei vannak a közeljövőre?

– Szeretnék még Arany Jánostól fordítani, mert származásban, tapasztalatban, lelkiségben rokonnak érzem, klasszikus ereje pedig nagy kihívást jelent. Persze a körülményeken is sok múlik: ha Isten is úgy akarja, áprilisban betöltöm hetvenkettedik évemet. Amint hetvenedik születésnapomon írtam: „ma belépek abba az évtizedbe, amelyből legtöbben nem élőként távozunk”.