Maga a megtestesült tökély

Az új Mary Poppins tökéletességének titka mindazonáltal az, hogy egyszerre tud nosztalgikus és modern, vidám és érzelmes, gyermeki, mégis komoly, elbűvölő és izgalmas lenni. Története – éppúgy mint a nagy klasszikus – gyereknyelven, ám nem lealacsonyodva beszél olyan témákról, mint a gyász, a veszteség feldolgozása és a továbblépés, illetve a felnőttekben megbújó gyermek újrafelfedezésének fontosságáról. A Mary Poppins visszatér épp olyan homogén módon egyesíti magában a múltat, illetve a jelent, mint ahogy azt London építészei tették – ez a hasonlat pedig azért is kívánkozik ide, mivel a brit főváros ugyanúgy központi szerepet tölt be a filmben, mint a korábbi verzióban. Ezáltal a régi klasszikuson felnőtt fiatalok, szülők vagy a gyermekeik által azt ismerő idősek, nagyszülők és a mai gyerekek számára egyaránt élvezetes, kedves, sőt megható film lett.

A Banks család ugyanúgy a Cseresznyefa utca 17-ben lakik, csak 2018-ban nem a St. Paul’s Cathedral, hanem a Big Ben adja a Mary Poppins visszatér kulcsfontosságú jeleneteinek hátterét, a Bank of England viszont éppolyan fontos szerepet tölt be ebben a filmben, mint az eredetiben. A Julie Andrews-os változat 1910 körül játszódott, azóta bő húsz év eltelt, így Bert (Dick van Dyke) kéményseprői helyett most Jack, a Lin-Manuel Miranda által a nagy elődnél még kiválóbban megformált lámpagyújtogató és társai kalauzolják Londonon keresztül Michael három gyermekét és persze nevelőnőjüket.

Múlt és a jelen keveredésére a képi világ tekintetében is nagyon ügyelt Rob Marshall rendező és Dion Beebe operatőr: a Mary Poppinsban megszokott rajzolt, rajzfilmes kalandokat a 21. századi gyerekek elvárásainak megfelelően digitális animáció egészíti ki, legyen szó a fürdőkádban való alámerülésről vagy az eltörött kerámiatál megjavításáról, amihez persze varázslatos módon magába a dísztárgyba kell beleugrani. A Marc Shaiman által komponált új dalok és filmzene nagyon jó, akad köztük olyan, amelyet a moziból kifelé is dúdolni fogunk – mellettük viszont minduntalan felbukkannak Richard M. Sherman régi, jól ismert dallamai, ami ismét az új és a régi egységét erősíti.

A fantasztikus színészekből álló mellékszereplő-gárda – Meryl Streep, Colin Firth, Julie Walters és az egy-egy cameo erejéig felbukkanó Angela Lansbury, valamint Dick van Dyke felteszik az i-re a pontot. Ahogy már említettük, Emily Blunt mind hangilag, mind alakításában szinte maga a megtestesült tökély (ahogy azt Mary Poppinsra mondani szokás), a már Golden Globe-díjra jelölt színésznőnek egyedül felróható apróság, hogy mimikájában-viselkedésében Julie Andrews-nál kevésbé szépen vált a szigorú nevelőnő és a jótündér között, de ez nem von le a szerepmegformálás nagyszerűségéből, no meg úgyiscsak annak tűnik fel, aki ismeri a klasszikust. A varázslatos nevelőnőt jellemző attribútumok is egytől egyig megjelennek a filmben, illetve Blunt játékában: vicces párbeszédei az esernyőgomb beszélő papagájával, tökéletes járása és jellegzetes lábtartása, de a mindent elnyelő szőnyegtáska és a híres kalap is helyet kap a folytatásban.

A Mary Poppins visszatér tehát mind az 1964-es klasszikus szép hommage-aként, mind önálló alkotásként kitűnően megállja a helyét, a régi és az új tökéletesen homogén egysége – nem véletlenül volt az ünnepi időszak egyik, ha nem a legjobban várt filmje. Bátran kijelenthetjük: a legjobb is lett.

Mary Poppins visszatér (Mary Poppins returns)
Amerikai családi film–musical, 130 perc, 2018.
R.: Rob Marshall
10/10