Kulturális kalandozás öt földrész cipőivel

A lábbelik a viselőjük társadalomban betöltött szerepét is jelezték (Fotó: Nagy Balázs)

Bocskor, csizma, paduka – kalandozás a lábbeli körül címmel látható novemberig a Néprajzi Múzeum új időszaki tárlata. A Kossuth téri épületből való költözés előtti utolsó kiállítás jelképes, az intézmény „útra kelését” szimbolizálja. Kétszáz év cipőféleségeiből válogattak a kurátorok, Fülöp Hajnalka, Katona Edit, Kerezsi Ágnes és Sedlmayr Krisztina, a világ minden tájáról, tematikus és élethelyzetekhez kötődő csoportosításban, afféle kulturális utazást kínálva.

A bejáratnál mindjárt a kiállítás címében is szereplő három lábbeli típus fogad bennünket, egy montenegrói szőrös talpú kecskebőr bocskor, egy kalotaszegi ráncos piros női csizma, amit konfirmálásra készíttettek, és végül egy indiai fa paduka, azaz újgombos papucs. Az első kiállítási rész a mezítlábasságé, amit elsősorban fotókon és metszeteken idéznek meg, de van itt néhány kisebb szobor is, a Felvidéken a 19. században kifaragott mezítlábas Nepomuki Szent Jánostól egészen egy 3. és 9. század közé datált mexikói agyagemberig. A továbbiakban a hétköznapi lábbelikből kapunk ízelítőt, például a mínusz ötven Celsius-fokot is elviselhetővé tevő grönlandi és északnyugat-szibériai prémes csizmákat láthatunk. Olyan érdekességeket is kiállítottak, mint az afrikai kéregpapucs, ami még nedvesen kerül a lábra, és így felveszi annak formáját. Aztán a lovas népek szekciójába érkezünk, itt aztán olyan érdekességekkel találkozhatunk, mint a ló lenyúzott lábszárbőréből előállított argentin lovaglócsizma 1913-ból, vagy az Amur folyó mentén halbőrből készített, vízhatlan lábbeli.

Ezután az ünnepek cipői, csizmái következnek, a terem közepén egy háromszintes dobogón állították ki a legszebb darabokat. Az egyik fali vitrinben szattyánbőrből készült, bőrintarziával díszített tatár ünnepi csizmát látunk. Ennek téli változata pont annyival volt nagyobb, hogy beférjen alá még egy nemezcsizma is. Megtudhatjuk, hogy a baranyai Palotabozsokon a sváb nők fonalból kötött félcipőket hordtak, ha pedig sár volt, akkor a holland fapapucshoz hasonlító facipőt húztak rá. Ezután az életkorokhoz, életeseményekhez kapcsolódó lábbelik következnek: a felnőttekét másoló gyerekcipőktől az esküvőkön hordott lábbelikig. Itt van egy különleges tunéziai jegyajándék is: ha a dúsan díszített lábbelit a kiszemelt ara felpróbálta, akkor már semmi sem állhatott a nász útjába. A cipők a társadalomban betöltött szerepet is jelzik, mint például egy szamuráj medvebőrből készült lábbelije a 19. századból, viselője vélhetően bízott abban, hogy így a medve erejét is megkapja. Itt, a hetedik teremben találkozhatunk az ostoba divatból vállalt szenvedés legjobb példáival is. A csecsemőkorban elkötött, megnyomorított lótuszláb a kínai birodalomban már a 10. századtól jelen van, és még a múlt század közepén is előfordult az 1912-es tiltás ellenére. Minél kisebb maradt a lány lába, annál magasabb volt a társadalmi presztízse, a 7,5 centiméteres talphossz jelentette az arany fokozatot, a 10,5 centi az ezüstöt.

A kiállítás végén a tánchoz és a nemzeti identitás jelzésére használt darabok kerültek. Van itt sziú indián mokaszin, mohácsi szerb felkunkorodó orrú bocskor, de még egy pár az ausztráliai bennszülöttek által hordott vérbosszú cipő is. Ezt a madártollból és emberi hajból összefont, vérrel „tartósított” lábbelit csak akkor viselték az amúgy mezítlábas őslakók, ha a közösség egyik értékes férfi tagjának elvesztését torolták meg. A tárlat végén, mint ahogy a bejárata előtt is, Gerhes Gábor fotóművész ide komponált videoalkotása várja a látogatókat.