Kultúra

Kultúra nélkül nincs Magyarország

Amikor meghalt Klebelsberg Kuno, a Los Angeles-i olimpia aranyérmes magyar vízilabdacsapatának tagjai vitték a koporsóját

A fenti címet kapta az a kötet, amelyet Ujváry Gábor történész és Vertel Beatrix tervező grafikus szerkesztett, és amely Klebelsberg Kuno életpályáját, munkásságát tárja az olvasó elé. Nemcsak Klebelsberg részletes, „nagyfelbontású” portréját ábrázolja a kötet, de egyben rendkívül fontos korrajz is. Egy nehéz korszak, alapvetően a Trianon utáni Magyarország korának lenyomata.

Klebelsberg
Klebelsberg Kuno (balról) a debreceni egyetem rektorával, Darkó Jenővel és Jakabffy Zoltán építésszel 1929 júniusában (Fotó: MH)

Klebelsberg Kunót, mint nagy iskolaépítőt ismeri a magyarság. És valóban, kultuszminiszterként ötezer új népiskolai tantermet és tanítói lakást épített 1926 és 1930 között, ami körülbelül ezer új iskolának felel meg. Ez egészen egyedülálló teljesítmény volt, nemcsak a kelet-európai régióban, de talán egész Európában is.
Érdemes megfigyelnünk, hogy mi késztette minderre Klebelsberget. Természetesen a kultuszminiszter a nagy elhatározások és a még nagyobb célok, a magasztos és nemes ügyek embere volt. Így élt, így gondolkodott, mindent a magyarság sorsának és jövőjének tükrében vizsgált. Nagyapja az enyingi Batthyány uradalom intézője volt, és sokat tett azért, hogy ott iskolák szülessenek. Nyilván ez egy korai, követendő példa lehetett a még gyermek Klebelsberg számára.

Aztán jött egy apróságnak tűnő elem 1895–96-ban, berlini egyetemi tanulmányai alatt. Dolgozatot írt az akkori magyar mezőgazdaság sanyarú helyzetéről. A tudós Adolph Wagner professzornak tetszett a tanulmány, de jelezte a fiatal Klebelsbergnek, hogy csakis a termelés hagyományos fogalmaiban gondolkozik. De nem foglalkozik az emberekkel, pontosabban a termelésben részt vevő emberek műveltségi, művelődési színvonalával. Mélyen a fiatal Klebelsberg tudatába vésődött Wagner figyelmeztetése, akár úgy is tűnhet a kötetből, hogy ez a beszélgetés határozta meg pályáját. Nyilván a vidéki, mindenekelőtt a tanyasi iskolaépítéseknek, a nagy iskolaépítési programnak is ez a kútforrása. Klebelsberg mindvégig szilárdan hitt abban, hogy a műveltebb munkás jobban, hatékonyabban dolgozik, és kiegyensúlyozottabb, fejlődőképesebb az a társadalom, amelynek dolgozó osztályai magasabb műveltségi szinten állnak.

Ezek akkor, a Trianon utáni Magyarországon szinte forradalmi gondolatok voltak. Jóllehet mellőztek mindenféle ideológiát, így például a korra jellemző szocialista és kommunista téziseket, egyetlen céljuk a nemzetépítés volt, de még így sem tetszettek az akkori nagybirtokos réteg maradibb köreinek. Maga Klebelsberg is utal arra, hogy többen is azt kérdezték már az iskolaépítési programmal összefüggésben is, hogy minek okosodjon a paraszt, elég ha épp csak megtanul írni, olvasni, számolni. Mindeközben viszont már rég megjelentek a gépek, sőt a növény­védő szerek, műtrágyák, és a korszerű termesztési eljárások, technoló­giák, tetti hozzá Klebelsberg...

Neonacionalizmus

A könyv nagyszerűen mutatja meg azt, hogy a kultuszminiszter nem csak a fejlődés, hanem a verseny embere is volt. Ellenfelei mindenekelőtt hiú alaknak tartották, mintha semmi más sem hajtotta volna őt, csak a becsvágy. Valójában Klelesberg arra a következtetésre jutott, hogy a Tria­non utáni Magyarország katonailag esélytelen és tehetetlen. Ebben az értelemben revízióra nem is gondolhat. Gazdasági forrásait is elvette a békediktátum. Ezért kulturálisan kell visszavágnia az őt ért sérelmekért, kulturálisan kell szomszédai fölé emelkednie. (Kultúra alatt az élet egészét értette, ide számítva a munkakultúrát, de például a sportot is!) Szállóigévé vált parlamenti hivatkozása így hangzott 1928 májusában: „A világtörténelem végzetes útján négy gépkocsi robog. Az első gépkocsi kénytelen gyorsítani, mert a másik három már nyomában van, már harsonajelt ad, jelezve, hogy kerülni akar. Erre a másik három gépkocsira az van írva: Románia, Szerbia, Csehország. Arra a kocsira pedig amely még elöl jár, de gyorsítani kénytelen, az van írva: Magyarország.” És aztán ugyanitt: „A politikai Trianonba bele kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne.”

Klebelsberg viszonylag gyakran használt egy kifejezést, a neonacio­nalizmust. Ennek a fogalomnak, ami nyilvánvalóan egyfajta politikai programot is takar, a magyar kultúrfölény a lényege. Mindenekelőtt a szomszédainkkal szemben kivívott kultúrfölény. Nyilvánvaló, hogy ezt a fogalmat, ezt az eszmét a mai „politikailag korrekt beszédmód” bűnös dolognak tartja, és csak negatívan emlegeti Klebelsberg személyével kapcsolatosan. A kötet szerkesztői azonban ragaszkodtak a történelmi valósághoz, már azzal is, hogy szóba hozták. Akárcsak a „fajszeretet” eszméjét, amelynek az úgynevezett Julián Egyesületben áldozott Klebelsberg. A lényeg itt is az oktatás, az iskolaépítés volt, méghozzá annak jegyében, hogy „akit magyarnak szült magyar anya, azt tartsuk meg magyarnak”. Főként a délvidéki, szórványban élő magyarságon igyekezett segíteni az egyesület. Nem mellesleg a könyvben olvasható idézetekből egyértelműen kiderül, hogy Klebelsberg minden szélsőséges politikai gondolatot, irányzatot, ideológiát elvetett. Sőt óvta is mindezektől a magyarságot. Bár úgy érezni, hogy mintha már csak az őstörté­neti kutatások kapcsán Keletre húzná a szíve, sokat hivatkozik például a rokon japánokra, ám felszólít mindenkit a realitások tiszteletére, mondván „jóban kell lennünk a hálátlan Nyugattal” is.

Amit a neonacionalizmus vagy a fajszeretet mellett még negatívumként említenek Klebelsberggel kapcsolatosan korunk egyes történészei, az a kulturális demokrácia fogalma. Mert Klebelsberg szerint a kulturális demokráciának kell előkészítenie a politikai demokráciát. Amit úgy is érthetünk, hogy a tömegek műveltségi szintjének felemelése nélkül mit sem ér az általános választójog. Ez napjainkban is izgalmas kérdés...

Visszatérve Klebelsberg előbb hivatkozott, 1928-as, májusi parlamenti felszólalására, a szöveg más részeiből könnyen rájöhetünk, hogy Klebelsberg alapvetően a kultúrpolitika pénzügyi támogatásáról beszélhetett. Kért vagy egyenesen követelt? Ezt nem tudni pontosan, de alakja olyan politikai súllyal bírt, hogy mint miniszter, már az 1926–27-es költségvetési évben tíz százalékra emeltette tárcája központi támogatását, ami igen jelentős előrelépés volt, és ezt később még tovább növelte.
Hasonló úton járt utódja, a szintén fajsúlyos politikusnak számító Hóman Bálint is.

Bajnokok hódolata

Felsorolhatatlanul hosszú azoknak a kezdeményezéseknek a sora, amelyekbe belefogott, illetve amelyekben közreműködött Klebelsberg Kuno, és amelyek mind-mind Magyarország kulturális felemelkedését célozták. A kulturális diplomácia erősítése, Collégium Hungaricumok létrehozása, különféle civilszervezetek, egyesületek talpra állítása, és így tovább, szinte vég nélkül. A könyv mindegyiket végigveszi, hisz a klebelsbergi pályán mindegyiknek jelentősége volt. Így a tudományok, a kutatások támogatásának is, amit egyebek mellett Szent-Györgyi Albert 1930-as hazahívása is szimbolizál. A kötetből azonban úgy érezni, hogy Klebelsberg a debreceni és a szegedi egyetem, valamint a hozzájuk tartozó klinikák létrehozását érezte a legközelebb a szívéhez. Kiemelt fontosságot tulajdonított az Alföldi Bizottságnak és az 1928-ban alapított Faluszövetségnek.

A falu, a vidék, és ezen belül is az elmaradottnak tekintett Alföld sorsa izgatta leginkább Klebelsberget, és nézete szerint nemcsak a tanyaiskolák segíthettek a felemelésén, de az egyetemek is, amelyek egy új, korszerűen gondolkodó értelmiséget adhattak a térségnek.

Azonban nem ismerjük – pontosabban nem ismerjük eléggé – a klebelsbergi pályáról a sport iránti vonzalmát. Egyrészt őt tekinthetjük Magyarország első „sportminiszterének”, hisz ez a terület is a tárcájához tartozott. A sportot a küzdeni akarás iskolájának, egyszersmind a nemzeti kultúra szerves részének tekintette. Fontos szerepet szánva neki a népek sokat emlegetett versenyében is. Egyrészt elérte, hogy az olimpiai sportágak kiemelt állami támogatást kapjanak, szorgalmazta az olyan létesítmények létrehozását, mint a margitszigeti sportuszoda, és megalapította a Testnevelési Főiskolát, hogy a sport áldásaiban a szélesebb tömegek is részesülhessenek. Minden részletes leírásnál többet mond, ha arra hivatkozunk, hogy amikor 1932-ben meghalt Klebelsberg Kuno, a Los Angeles-i olimpia aranyérmes magyar vízilabdacsapatának tagjai vitték a koporsóját a Nemzeti Múzeumban felállított ravatalától a Nyugati pályaudvarig. A kultuszminiszter szerint „a magyar gondolatot külföldön (...) a magyar művész és a magyar atléta, a magyar sportsman is képviseli”.

Klebelsberg bábáskodásával például országos testnevelési kongresszust rendeztek a felavatandó szegedi sportcsarnokban, és jellemző, hogy a kultuszminiszter pályájának utolsó beszédét is a Magyar Olimpiai Társaságban mondta el. Közismert volt Klebelsberg idegenkedése a fegyverektől, a „katonai dolgoktól”. Mégis támogatta, fejlesztette a leventemozgalmat, mert ahogy mondta, hadsereg hiányában ez gondoskodhat a magyar férfilakosság testneveléséről a legeldugottabb kis faluban is.

Mindehhez hozzátartozik, hogy a gyermek, illetve az ifjú Klebelsberg a visszaemlékezések szerint igencsak ügyetlen tornász volt...

A könyv, mint olyan

A kultuszminiszter egyik őse Buda várának visszavívásakor kapta a grófi címet. A Klebelsberg család, amelyben apáról fiúra öröklődött a katonáskodás mestersége, Tirolból származott. Klebelsberg Kuno édesanyja, Farkas Aranka azonban a magyar felsőőri Farkas családból érkezett. Klebelsberg maga is katonai pályán indult, de aztán hamar odahagyta. Jogász lett, segédfogalmazóként kezdte, végigjárta a hivatali ranglétrát, életének fontos, meghatározó momentuma lett, amikor Tisza István maga mellé vette miniszterelnökségi politikai államtitkárnak 1916-ban. Tisza Klebelsberg politikai példaképe lett - nem véletlen, hogy 1918-ban határozottan fellépett Károlyi Mihály és kormánya ellen -, de nagyon jó kapcsolatot ápolt a későbbi miniszterelnökkel, Bethlen Istvánnal is.

Klebelsberg 1930-ban megfogalmazott gondolata a könyvből: „A hatalom szálai ma Bethlen István kezében futnak össze, az ő egyénisége nyomja rá a maga bélyegét a magyar históriának arra az új időszakára, mely Trianon után indult.” Klebelsberg rövid belügyminiszterkedés után 1922-ben lett kultuszminiszter. Igazodott Bethlenhez, és pályája is vele ért véget, a miniszterelnök 1931-es lemondása után Klebelsberg is távozott a posztjáról, az új kabinet, Káro­lyi Gyula kormánya nem vette már át őt, noha Bethlen több miniszterét is tovább vitte. Klebelsbergről az az általános vélemény alakult ki, hogy ötvenhét évet élt, de legalább száz évet dolgozott. Ujváry Gábor történész, a klebelsbergi életpálya nagy ismerője szerint a kultuszminiszter volt az a politikai figura Magyarországon, akinek teljesítményét mindenki elismerte, pártállástól függetlenül. Igaz, a kötet előszavában viszont pont arra figyelmeztet Ujváry Gábor, nehogy „félistenné” avassuk Klebelsberg Kunót. Hús-vér ember volt, persze több erénnyel, mint hibával. A konzervatív értékek őrzője volt, írja róla Ujváry, aki a mindig a „megőrizve reformálni” elvét követte.

A meglepően gazdagon illusztrált könyv teljes képet ad Klebelsberg Kunóról és életpályájáról. Olyan részletekkel, amelyeket eddig nem ismertünk róla. A szerkesztés a kronológia elvére támaszkodott, és különféle kommentárok és magyarázatok helyett kifejezetten, sőt, kizárólagosan Klebelsberg és a kortársak beszédeit, szónoklatait használja. Ez a történeti munkákban nem túl gyakori, de itt most nagyon hatásos, hitelt, hitelességet erősítő megoldás. Említést kell még tenni a könyv szellős és elegáns tördeléséről is.
Hja, a könyv, mint olyan! Vajon tudja-e mindenki, hogy az első Magyar Könyvhét is Klebelsberg bábáskodásával szerveződött 1929-ben?