Kultúra
Kőrösi Zoltán íróra emlékeztek
Világvége a Mester utca és az Angyal utca sarkán – barátok az ítéletidőről
A Hadik kávéházban emlékeztek barátok és olvasók Kőrösi Zoltánra szerda este. A zsúfolásig megtelt irodalmi szalonban alig lehetett helyet találni, jó páran már csak a karzatra fértek be. A háttérben egy nagy képernyőről Kőrösi mosolygott vissza az érkezőkre, mintha ő maga is jelen lenne. Az este Grencsó István oboajátékával indult, a rövid zenei bevezető után Juhász Anna, az est háziasszonya kérte a résztvevőket, meséljék el, hogyan emlékeznek Kőrösi Zoltánra.
A beszélgetés anekdotázással kezdődött, amit Sárközy Bence, a Jelenkor Kiadó igazgatója indított: számára a „jóízű szurkálódás” volt Kőrösi egyik meghatározó személyiségjegye. Ehhez a gondolathoz Papp Sándor Zsigmond is csatlakozott, hozzátéve, hogy a piszkálódás nála mindig a szeretet jele volt. Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó főszerkesztője Kőrösi erős szolidaritását és érzékenységét emelte ki. „Mindent alárendelt az írásnak” – hangsúlyozta Mészáros. „Ő a város szerelmese volt” – mondta Juhász Anna, aki arról is kérdezte vendégeit, mit jelenthetett Kőrösi Zoltánnak Budapest. „A szövegeinek a tere volt, még az utolsó regényében is. Ezt a teret anyagként használta” – válaszolta Mészáros Sándor, aki szerint Kőrösi Céline és Krúdy hangját keresztezte, az egzisztenciális kétségbeesés és az életszeretet kettős játéka jellemezte műveit. Sárközy Bence úgy gondolta, bár sokan felemlegetik Kőrösi Budapest- és országszeretetét, nem ezt kellene hangsúlyozni, hiszen ennél egy jóval gazdagabb és mélyebbre menő irodalom az övé.
Papp Sándor Zsigmond arról beszélt, hogy Kőrösinek nincs „legfontosabb” műve. Van egy megbízható szint, amelyet minden egyes kötet hozott. Mészáros Sándor szerint Füst Milán prózáját viszi tovább Kőrösi, aki a beszélt nyelvre komponált. Sárközy úgy vélte, a nagy szerkezet helyett a jó értelemben vett anekdotázás jellemzi az író műveit. „Szereti abszurd léthelyzetbe vinni szereplőit, szereti megírni a szexuális vágy trivialitását. De soha nem adja el magát két jó poénért” – tette hozzá. „Számomra Zoli az egyik legolvashatóbb magyar író volt” – mondta Papp Sándor Zsigmond.
Ezután Pálfi Kata színésznő olvasott fel egy részletet a szerző Az ítéletidő című új könyvéből, amely az est második felének témája lett. A művet nehéz nem utolsó könyvként olvasni, főleg apokaliptikussága miatt: arról szól ugyanis, hogyan lesz a Mester utca és az Angyal utca sarkán egyszer csak világvége. Mészáros Sándor úgy gondolta, a regény a magyar romantika mítoszát, a nemzethalál vízióját vette elő és dolgozta fel. A mű szerinte az emberek lealacsonyodásának groteszk története és nagyon mélyen keserű hang jellemzi. A Kalligram főszerkesztője arról is beszélt, hogy Kőrösi egyszerűnek tűnő stílusa valójában számtalan regiszterből tevődik össze. A vendégek abban is megegyeztek, hogy Az ítéletidő más hangon szólal meg, mint a korábbi művek. Papp Sándor Zsigmond azt is elmondta, hogy a szerző tervei szerint ez a könyv egy nagyobb munkát vezetett volna fel.
Mészáros Sándor ezután arról beszélt, hogy Az ítéletidő az ország sorsa feletti kétségbeesés könyve, ám azt is hozzátette, hogy Kőrösi semmiképp nem akarta direkt politikai szatírává alacsonyítani regényét, így az elsősorban az ember gyalázatosságát állítja középpontba. A szöveg keserű és ironikus mondatait hallgatva valóban nehéz nem úgy tekinteni rá, mint utolsó regényre. Mintha minden egyes sor a létezésre, a születés és halál szükségszerűségére kérdezne rá – hiszen „disznóság, hogy a világnak számtalan vége van”.
A beszélgetés anekdotázással kezdődött, amit Sárközy Bence, a Jelenkor Kiadó igazgatója indított: számára a „jóízű szurkálódás” volt Kőrösi egyik meghatározó személyiségjegye. Ehhez a gondolathoz Papp Sándor Zsigmond is csatlakozott, hozzátéve, hogy a piszkálódás nála mindig a szeretet jele volt. Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó főszerkesztője Kőrösi erős szolidaritását és érzékenységét emelte ki. „Mindent alárendelt az írásnak” – hangsúlyozta Mészáros. „Ő a város szerelmese volt” – mondta Juhász Anna, aki arról is kérdezte vendégeit, mit jelenthetett Kőrösi Zoltánnak Budapest. „A szövegeinek a tere volt, még az utolsó regényében is. Ezt a teret anyagként használta” – válaszolta Mészáros Sándor, aki szerint Kőrösi Céline és Krúdy hangját keresztezte, az egzisztenciális kétségbeesés és az életszeretet kettős játéka jellemezte műveit. Sárközy Bence úgy gondolta, bár sokan felemlegetik Kőrösi Budapest- és országszeretetét, nem ezt kellene hangsúlyozni, hiszen ennél egy jóval gazdagabb és mélyebbre menő irodalom az övé.
Papp Sándor Zsigmond arról beszélt, hogy Kőrösinek nincs „legfontosabb” műve. Van egy megbízható szint, amelyet minden egyes kötet hozott. Mészáros Sándor szerint Füst Milán prózáját viszi tovább Kőrösi, aki a beszélt nyelvre komponált. Sárközy úgy vélte, a nagy szerkezet helyett a jó értelemben vett anekdotázás jellemzi az író műveit. „Szereti abszurd léthelyzetbe vinni szereplőit, szereti megírni a szexuális vágy trivialitását. De soha nem adja el magát két jó poénért” – tette hozzá. „Számomra Zoli az egyik legolvashatóbb magyar író volt” – mondta Papp Sándor Zsigmond.
Ezután Pálfi Kata színésznő olvasott fel egy részletet a szerző Az ítéletidő című új könyvéből, amely az est második felének témája lett. A művet nehéz nem utolsó könyvként olvasni, főleg apokaliptikussága miatt: arról szól ugyanis, hogyan lesz a Mester utca és az Angyal utca sarkán egyszer csak világvége. Mészáros Sándor úgy gondolta, a regény a magyar romantika mítoszát, a nemzethalál vízióját vette elő és dolgozta fel. A mű szerinte az emberek lealacsonyodásának groteszk története és nagyon mélyen keserű hang jellemzi. A Kalligram főszerkesztője arról is beszélt, hogy Kőrösi egyszerűnek tűnő stílusa valójában számtalan regiszterből tevődik össze. A vendégek abban is megegyeztek, hogy Az ítéletidő más hangon szólal meg, mint a korábbi művek. Papp Sándor Zsigmond azt is elmondta, hogy a szerző tervei szerint ez a könyv egy nagyobb munkát vezetett volna fel.
Mészáros Sándor ezután arról beszélt, hogy Az ítéletidő az ország sorsa feletti kétségbeesés könyve, ám azt is hozzátette, hogy Kőrösi semmiképp nem akarta direkt politikai szatírává alacsonyítani regényét, így az elsősorban az ember gyalázatosságát állítja középpontba. A szöveg keserű és ironikus mondatait hallgatva valóban nehéz nem úgy tekinteni rá, mint utolsó regényre. Mintha minden egyes sor a létezésre, a születés és halál szükségszerűségére kérdezne rá – hiszen „disznóság, hogy a világnak számtalan vége van”.