Könyvklub a múltból

„Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely sehol nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele” – írja egyik levelében Juliet Ashton, a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, Mary Ann Shaffer és Annie Barrows regényének főszereplője. Az eredetileg The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society címet viselő könyvvel is merő gyönyörűség foglalkozni. Rendkívül bájos, életörömöt sugárzó levélregényt tartunk a kezünkben, mely 1946 januárja és szeptember közt játszódik elein­te Londonban, aztán a Csatorna-szigetek legnagyobbikán, a mesés Guernsey-n. Viszonylag köztudott, hogy Victor Hugo ezen a szigeten töltötte száműzetésének éveit, itt fogott neki A nyomorultaknak is – azonban arról nem szólnak a történelemkönyvek, hogyha a németek Londonig nem is jutottak el 1940-ben, a La Manche-csatorna szigeteit irányításuk alatt tartották egészen ’45-ig.

Átadott szerzőség

Az amerikai, szerkesztőként tevékenykedő Mary Ann Shaffer is csak véletlenül találkozott ezzel az információval 1980-ban, angliai kutatómunkája közben, amikor merő szeszélyből ellátogatott a szigetre. Ott aztán anyaggyűjtésbe kezdett, de egészen a kétezres évek elejéig nem ült neki a guernsey-i lakosok által elmesélt történetek, és az ott összegyűjtött dokumentumok feldolgozásának.

Az elkészült kéziratot a híres angol kiadó, a Bloomsbury Publishing szerette volna könyv formában megjelentetni, ám Shaffer 2008 elején elhunyt.

Az utolsó simítások, esetleges átírások feladatát viszont már halála előtt unokahúgára, a gyermekkönyvíró Annie Barrowsra ruházta át – ezért kétszerzős hát a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság.


Mesékből karakterek

A meghökkentő és magyarul nem túl hangzatos cím ne riasszon el senkit (bár titkát nem árulhatjuk el, hiszen azzal lelőnénk a poént), Shaffer és Barrows könyve minden pénzt és időt megér. Egyrészt a történelmi dokumentumokból, túlélők és leszármazottaik meséiből felépített karakterek mint Dawsey Adams, Amelia Maguery, Isola Pribby vagy a Guernsey-ről Bergenbe elhurcolt Elizabeth McKenna története lebilincselő, illetve valóban informatív. Bár könnyeket nem csal szemünkbe, és ez szerencsére nem is áll szándékában, a lakosok ellenállása, kitartása valóban megindító, az anekdoták közt pedig van kacagtató, rémes és szomorú is természetesen. A 2016-ban elhunyt Szántó Judit remekbeszabott fordításában pedig mindez magyarul is élvezetes. A kötet az eredeti 2008-as világsikerét követően itthon a Park Kiadónál 2010-ben jelent meg, de akkor nem övezte túl nagy felhajtás. Elkészült azonban belőle a filmváltozat, a brit Lily James (Downton Abbey, A legsötétebb óra, Mamma Mia! 2) főszereplésével, melyet bizonyos országokban a mozikban forgalmaznak, nálunk egyelőre csak a Netflixen megtekinthető. Így – most már filmes borítóval – a Park szerencsére újra kiadta a regényt is.

A háború ismeretlen arca

Ugyanis, bár a második világégésről szóló könyvekkel Dunát lehet rekeszteni, a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság attól több, hogy egy olyan szegmensét tárja fel a háborúnak, melyről eddig még nem vagy csak alig hallott az olvasó, valamint ezt olyan személyes, intim hangvétellel teszi, ami kiemeli a többi közül. Számít persze az is, hogy az anekdotákat, vallomásokat elbűvölően bájos keretbe fogja Ju­liet Ashton, a regény valódi főszereplője. A háború alatt publicistaként komoly nevet szerzett újságíró éppen írói, valamint magánéleti válságban szenved, amikor egy szép napon levelet kap bizonyos Dawsey Adams úrtól, Guernsey szigetéről, akinek a birtokába került az ő egyik régi könyve Charles Lamb-ről. Dawsey-től hall először a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságról, azaz a háború alatt kezdett könyv- és irodalmi vitaklubjukról. Dawsey-n kívül aztán szépen sorban a többi tag és lakos is elkezd leveleket írni Julietnek, aki közben elkezd kutatni a sziget története után is. Végül persze elutazik Guernsey-re, ahol nemcsak az ihlet találja meg, hanem a szerelem is, no meg számtalan barátot szerez. Bár fontos momentum Juliet révbe érése, a regény mégsem a romantikus szálra van kihegyezve, sőt, jó ideig nem is foglalkoznak a történet ezen részével a szerzők, hiszen maga Juliet is csak nagyon későn eszmél rá érzéseire. Nem romantikus, csöpögős könyv tehát a Krumplihéjpite, viszont – amint fentebb írtuk is – az első pillanattól kezdve megragadó. Egyszerre bájos, izgalmas, történelmi és irodalmi regény egyben. Igazán jó érzés olvasni. Nem letehetetlen, ám az olvasó nagyon könnyen a guernsey-ek különleges könyvklubja tagjának érezheti magát, így aztán a végére érni kicsit lehangoló.

Filmen kicsit más

Mindez sajnos már nem mondható el a regényből készült filmről, amelynek netflixes bemutatóját már nagyon vártuk – és nagyon nagyot csalódtunk.

Bár a regény kezdetének hangulatából, a háború után gyógyulófélben lévő London és Ju­liet mindennapjairól szóló részekből egész sokat átvettek, illetve persze Guernsey-t ugyanolyan szépnek mutatják be, mint a könyvben, a történetet szinte teljesen átírták. Amivel nem volna baj, ha a kiindulási alap nem lenne elég érdekes, kedves, izgalmas vagy lebilincselő… de az.

Don Roos, Kevin Hood és Thomas Bezucha forgatókönyvírók feleslegesen megváltoztattak eseményeket, kihagytak fontos mellékszereplőket, és Julietet naiv, már-már buta fruskának állították be, miközben egy harmincas, egészen karakán és nagyszájú nő eredetileg. Még a krumplihéjból készült pite és a könyvklub alapításának története sincs rendesen elmesélve a filmben.

Rejtély, hogy miért nem gondolták sem ők, sem Mike Newell rendező vászonra valónak például a regény második felének egyik központi bonyodalmát, amikor kiderül, hogy Juliet egyik levelezőpartnere, később barátnője, Isola Pribby birtokában eddig ismeretlen, Oscar Wilde által írt levelek vannak, amiket persze azonosítani kell, és nyilván van, aki megpróbálja ellopni a sokat érő hagyatékot.

Nagyon brit, de gyenge

Említettük már, a regény nagy erénye, hogy nem csöpögős, és noha van benne szerelmi szál, nem romantikus.

A filmkészítők ebben hibáztak nagyot, Juliet és Dawsey románca köré fűzték fel a történet többi elemét, a történelmi hátteret, a túlélők narratíváját. Így viszont minden varázsát elvesztette a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság (The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society).

Hiába az egyébként remek színészek, mint a Juliet (Lily James) kiadóját és barátját, Sidney Starkot alakító Mathhew Goode, vagy az olyan nagy öregek csodálatos játéka, mint Penelope Wilton (Amelia Maugery szerepében) és Tom Courtenay (Eben Ramsey-ként), a film kezdeti bája és nagyon brit, jó hangulata ellenére hamar B-kategóriás, romantikus drámává romlik.

Nem csoda, hogy az eddig csak kiváló alakításokat nyújtó Lily James sem találta igazán a helyét Juliet szerepében, az egész alkotásra rányomja a bélyegét, hogy e hangulati vagy zsáneri váltással érezhe­tően még a főszereplő sem tudott mit kezdeni.

Nem nézhetetlenül rossz a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság filmadaptációja tehát, unalmas téli estéken biztos megmelengeti a szívünk, kedvünk, de meg sem közelíti a regény színvonalát.