Kultúra
Konstantinápoly utolsó ostromának története
Olvasmányos szakkönyv egy brit történésztől az aranyalma elestéről
Egy csak kínnal-keservvel olvasható történelmi tanulmány helyett mindvégig izgalmas könyvet tartunk a kezünkben a Cambridge-ben végzett, 1951-es születésű Roger Crowley 386 oldalas munkájával. Az 1453 – Konstantinápoly utolsó nagy ostroma című, magyarul a Park Könyvkiadónál megjelent kötet olyan olvasmányos történetírás, amely megfelel egy történelmi szakmunka kritériumainak is.
Ahogy például a II. Mehmed által vezényelt végső rohamot vagy a három itáliai felfegyverzett nagy kereskedelmi hajó tengeri ostromzáron való szerencsés áttörését leírja, az valóban magával ragadja az embert. Ugyanakkor abban is biztosak lehetünk a különféle források, visszaemlékezések beidézése után, hogy Crowley nem színez, nem költ hozzá a megtörtént eseményekhez. Sőt, gyakran él a forráskritika eszközével, teszi ezt a híres ostromról jóval később született, Mehmed dicső tetteit kidomborító összefoglalók kapcsán is. A sokáig Isztambulban élő történész a keresztény oldal visszaemlékezései között is felemlegeti a tévedéseket tartalmazó részleteket.
Az 1400-as évekre jelentősen visszaszoruló Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt akkor már oszmán-török „tenger” vette körül, a város régi fényét a keresztesek 1204-es dúlása és csaknem hatvanéves uralma halványította el végképp. Mégis, a tengeri összeköttetései révén, ha lakóiban és pompájában megfogyva is, de létezett. És volt egy tehetséges, ugyanakkor megkötött kezű uralkodója is ekkor, XI. Konstantin személyében. Róla amúgy keveset tudunk, de a városalapító méltó utódaként tűnik fel Crowley könyvében, aki tisztában volt a Boszporusz mellett élő kereszténységet fenyegető veszéllyel. Ellenfele, a 21 éves II. Mehmed pedig azt tudta, hogy Konstantin segélykérő leveleire, követeire nem fog megmozdulni Európából senki. És neki lett igaza, a keresztény civilizáció önös, partikuláris érdekekből hagyott elveszni egy 1123 éven át létező, ugyanazt az istent egy kicsit másképp imádó fővárost. Az aranyalmát, ahogy a törökök is nevezték, még Mohamed próféta ígérte oda az igazhívőknek, és az ambiciózus szultán a korábbi sikertelen ostromok után meg akarta mutatni, hogy ő lesz a jóslat beteljesítője.
Crowley is százezresre teszi Mehmed seregét, amivel szemben Konstantin csak mintegy hétezer katonát tudott felsorakoztatni a városfalakon. Nem lehet kétséges hát a végkifejlet, de az elbeszélő jelleg miatt az olvasó mégis az utolsó oldalakig a velencei parancsnok, Giovanni Giustiniani Longo vezette védőknek drukkol. Ahogy maga Konstantin is közel kerül hozzánk, aki nagyra értékeli és hosszasan taglalja Mehmed tehetségét. Miután a szultáné lesz az aranyalma, a közhiedelemmel ellentétben már kezdetektől fogva vigyáz rá, tíz-egynéhány órára korlátozva a szokásosan háromnapos szabad rablást, ahogy Crowley kitűnő könyvéből megtudhatjuk.
Ahogy például a II. Mehmed által vezényelt végső rohamot vagy a három itáliai felfegyverzett nagy kereskedelmi hajó tengeri ostromzáron való szerencsés áttörését leírja, az valóban magával ragadja az embert. Ugyanakkor abban is biztosak lehetünk a különféle források, visszaemlékezések beidézése után, hogy Crowley nem színez, nem költ hozzá a megtörtént eseményekhez. Sőt, gyakran él a forráskritika eszközével, teszi ezt a híres ostromról jóval később született, Mehmed dicső tetteit kidomborító összefoglalók kapcsán is. A sokáig Isztambulban élő történész a keresztény oldal visszaemlékezései között is felemlegeti a tévedéseket tartalmazó részleteket.
Az 1400-as évekre jelentősen visszaszoruló Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt akkor már oszmán-török „tenger” vette körül, a város régi fényét a keresztesek 1204-es dúlása és csaknem hatvanéves uralma halványította el végképp. Mégis, a tengeri összeköttetései révén, ha lakóiban és pompájában megfogyva is, de létezett. És volt egy tehetséges, ugyanakkor megkötött kezű uralkodója is ekkor, XI. Konstantin személyében. Róla amúgy keveset tudunk, de a városalapító méltó utódaként tűnik fel Crowley könyvében, aki tisztában volt a Boszporusz mellett élő kereszténységet fenyegető veszéllyel. Ellenfele, a 21 éves II. Mehmed pedig azt tudta, hogy Konstantin segélykérő leveleire, követeire nem fog megmozdulni Európából senki. És neki lett igaza, a keresztény civilizáció önös, partikuláris érdekekből hagyott elveszni egy 1123 éven át létező, ugyanazt az istent egy kicsit másképp imádó fővárost. Az aranyalmát, ahogy a törökök is nevezték, még Mohamed próféta ígérte oda az igazhívőknek, és az ambiciózus szultán a korábbi sikertelen ostromok után meg akarta mutatni, hogy ő lesz a jóslat beteljesítője.
Crowley is százezresre teszi Mehmed seregét, amivel szemben Konstantin csak mintegy hétezer katonát tudott felsorakoztatni a városfalakon. Nem lehet kétséges hát a végkifejlet, de az elbeszélő jelleg miatt az olvasó mégis az utolsó oldalakig a velencei parancsnok, Giovanni Giustiniani Longo vezette védőknek drukkol. Ahogy maga Konstantin is közel kerül hozzánk, aki nagyra értékeli és hosszasan taglalja Mehmed tehetségét. Miután a szultáné lesz az aranyalma, a közhiedelemmel ellentétben már kezdetektől fogva vigyáz rá, tíz-egynéhány órára korlátozva a szokásosan háromnapos szabad rablást, ahogy Crowley kitűnő könyvéből megtudhatjuk.