Klímaváltozás Szakcsi-Lakatossal

Szakcsi Lakatos Béla új CD-je, a Climate Change (Klímaváltozás) – amelyet Tim Ries, Robert Hurst, Rudy Royston közreműködésével készített – sem kerülheti el a felcímkézést. Bizonyos megmagyarázhatatlan érzés miatt – harmóniák, bontások, tempó vagy mindezek összessége? – képes ez a lemez Thelonious Monk munkásságára és zenéjére emlékeztetni az embert. Ez csak egy sejtés persze, a lemez egyébként az úgynevezett post-bop kategóriába sorolható. A bop nagy, sőt forradalmi mozgalma volt a dzsessznek, fénykorát az 1950–es, 1960-as évekre tehetjük, bizonyos nézetek szerint ez az irányzat tette artisztikussá és pódiumrangúvá a műfajt. Aki ma zenészként visszanyúl a bop zenei eszköztárához, vagy filozófiájához és hitvallásához, az a post-bop fiókjából kandikál kifelé. Ez vonatkozik Szakcsi új albumára, annak ellenére is, hogy egy évekkel ezelőtt a lapunknak adott interjúban inkább a különféle zenei világok szintézisét tartotta a jövő útjának.

A Klímaváltozás tehát tradicionalista fordulat, bár ha az ember jobban összeszedi a zenei emlékeit, akkor rájön, hogy Szakcsinak korábban is nagyon feküdt a bop, s persze a post-bop is. Szinte a legjobban. Ezen a lemezén is tipikus klasszikus felállásban játszik – dob, bőgő, szaxofon és zongora –, a zene pedig: lendület, érdekes váltások, izgalmas improvizációk, sokszor messze a hagyományos értelemben vett „dallamosság” határain túl, engedve a pillanatnyi ötleteknek, de mégis okosan és intelligensen keretben tartva mindezt. A különbség csak annyi, hogy néha átsodródik a kortárs muzsika terepére. Sokszor csak rövid időre, de kétségtelenül ott hömpölyög tovább. Erről a vendég, a hegedűs Kathy Horváth Lajos, Menuhin egykori tanítványa is tehet, neki vannak közismerten kortárs zenei vonzalmai, no de Szakcsit sem kell félteni!

Ez a fajta csúszkálás a dzsessz és a kortárs zene között – más megközelítésben a két irányzat szintézisének keresése – ma is rendkívül izgalmas. Nem tegnap kezdődött, s egy időben azt lehetett hinni, hogy megmenti – úgymond – az önmaga labirintusaiban tétovázó dzsesszt és kortárs zenét is. Az idevonatkozó kísérletek, próbálkozások eredményei néhol valóban lenyűgözők, erről egyébként több más BMC-lemez is számot ad. Ám elmaradt a totális kiteljesedés, és bár nem periférikus az irányzat, nem is vált olyan meghatározóvá, mint ahogy vártuk.

Nem mellesleg a CD egyik legérdekesebb darabja nem is emiatt izgalmas, hanem azért, mert egy magyar népdalt dolgoz fel benne az együttes, végtelenül izgalmasan úsztatva át a dal eredeti elemeit a dzsessz világába.

Szakcsitól ez sem idegen, sőt, de az már meglepő, hogy Tim Ries amerikai szaxofonos mennyire érti a dolog lényegét, s nemcsak követni tudja a folyamatokat, de építeni is.