Kísérletek a Teremtő megszólítására

Természetesen nem könnyű szavakba foglalni, hogy mit is értünk természetesség alatt, hiszen ez zenei értelemben nem valamiféle egzakt fogalom, ez inkább csak érzet, de aki sok zenét, pontosabban sok dzsesszt hallgat, annak azonnal beugrik a dolog. Itt nemcsak arról van szó ugyanis, hogy valaki görcsök, spekulációk, erőlködések nélkül játszik.

A természetesség alapállás, ami leginkább azért jön létre egy zenésznél, mert számára a zene nem cél, „csak” eszköz. Éppenséggel a Teremtő megszólításának eszköze. Nos, pont itt jön a lényeg azzal a CD-vel kapcsolatosan, amely nemrég jelent meg Tóth Viktortól és az ő Aura triójától.

A Szemed kincse lemezük ugyanis a színtiszta spiritualitás jegyében született, amit egyébként a lemezborítón olvasható Tóth Viktor-vers is igazol.

Persze nem ilyen egyszerű ez az egész. Hiszen azonnal feltűnik, hogy a CD kompozíciói mind egy-egy nagy szaxofonost idéznek. Méghozzá elég direkt módon, vannak passzusok, amikor Tóth Viktor kifejezetten a nagy elődök stílusában játszik, igaz, ezt úgy teszi, hogy sohasem vesz át tőlük konkrét zenei idézeteket.
(A dzsesszben semmiféle etikai gondot vagy alkotói problémát sem jelent mások stílusában játszani, mások játékát megidézni. Ez itt a tisztelet jele, hiszen a műfajban rendkívül nagy szerepe van a hagyományoknak.)
Tóth Viktor elsősorban John Coltrane, Pharoah Sanders és Coleman Hawkins játékát és zenei világát idézi meg a lemezen. De határozottan feltűnik a CD-n Jan Garbarek szelleme is.

Coltrane és Sanders zenéjének lényege megszólítani a Teremtőt. A különbség csak annyi, hogy ezt Coltrane szinte mindig drámai tónusban teszi, Sanders viszont jobbára a felszabadult öröm hangján. Mindezt Tóth Viktor is követi új albumán.

Hawkins más tészta – ahogy mondani szokták. Szomorú, kissé fátyolos szaxofonhang az övé, nagyon melodikus, amíg Coltrane és Sanders képletesen szólva lábujjhegyre állva nyújtózik még magasabbra és magasabbra, hogy a Teremtőhöz érjen, addig Hawkins befelé fordul, és a lélek belső világában keresi a Mindenhatót.

A norvég Garbarekről nincs mit mondani. Hideg, jeges vízű fjordok, kopár, szélfútta hegytetők, szürke tengerpartok, ahol egy vihar tépte száraz faág is a természet csodáját jelenti… Csak egy lépés, és kint vagyunk a világűrben, hogy úton legyünk, utazzunk Teremtőnk felé. Furcsa, de Garbarek legjellemzőbb lemezeinél mindig ez az érzés keríti hatalmába a hallgatót.

És lehet, hogy ez csak belemagyarázás, de mintha megelevenedne Tóthék CD-jén Dresch Mihály zenei világa is. Színtiszta sipiritualitás az is, a vidék, a föld régvolt emberének makulátlan lelkisége, s megingathatatlan kapcsolata a Fennenlevővel.

Összességében véve tehát ehhez világhoz kapcsolódnak a lemez kompozíciói, szerzőjük, a szaxofonos Tóth Viktor pedig olyan zenészeket idézett meg ennek okán, akik ugyanezen az ösvényen jártak, járnak.
A Szemed kincse így, ahogy van, nagyon erős lemez, majdhogynem kikezdhetetlen. Jelentős szerepe van ebben Tóth Viktor két zenésztársának, a CD-n szerepelő Lukács Miklós cimbalmosnak és a bőgős Orbán Györgynek. Jobbára „csak” kísérnek, de ezt az arányok feltétlen tiszteletben tartásával teszik. Dob nincs. Ez talán külön érdekessége a lemeznek, a bőgő mellett a cimbalom kicsit éles, pattogó hangjára épül itt a ritmus.

A zenész Lukács Miklós érdekes jelenség. Ha emlékezetem nem csal, akkor Balogh Kálmán nyitotta meg idehaza a dzsesszben a cimbalom „diadalútját”.

A Balogh-féle pálya csúcspontja az volt, amikor az egyik legjelentősebb amerikai szaxofonossal, David Murray-val készített lemezt itthon. Balogh a dzsessz mellett, vagy éppenséggel a dzsesszel is vegyített cigány folkot és világzenét is játszik, mondhatni felső fokon.

Ami a dzsesszt illeti, ott most Lu­kács Miklós folytatja a Balogh által kezdett utat, nagyon sok BMC-s lemezen is. Képzett, sokoldalú és hallhatóan invenciózus zenész, aki már csak a hangszere miatt is mindig érdekes színfoltot jelent minden lemezen – így a Szemed kincsén is.

Tóth Viktor Arura Trió: Szemed kincse
BMC Records, 2014