Kultúra
Kilométerek és évtizedek íve
Korniss Péter ismert és még sosem publikált fotói a Várfok Galériában – Úton a Mezőségtől a magyar fővároson át az észak-amerikai indiánok rezervátumáig
A Magyar Nemzeti Galériában már látható nagykiállítás mellett a Várfok Galériában is tárlat nyílt az idén nyolcvanéves, a fotográfusok közül elsőként Kossuth-díjjal kitüntetett Korniss Péter életművéből. A nemzet művésze régóta a Várfok alkotóközösségének tagja, voltak itt kiállításai, mint ahogyan a galéria külföldi bemutatkozásokat is szervezett számára. A január 7-ig Hosszútáv címmel látható tárlat a rendezői szándék szerint már ismert és még soha nem publikált képekkel új, rövid, tömör történeteket kíván bemutatni. Nagy időt ölel fel a mezőségi Széken a hetvenes évek közepén készített fotográfiáktól egészen napjainkig. De nagy utat járt be Korniss Péter is, hiszen az újból és újból felkeresett Szék mellett itt vannak a falon az Észak-Amerikában, 1977-ben készített fotográfiák is a rezervátumban élő navajókról. Az alkotó hitelességéhez, érzelmi azonosulásához nem férhet kétség, láthatjuk ezt a munkáin is, de maga is vall arról a tárlaton vetített rövidfilmben, hogy Székről mindig a derűt és a harmóniát viszi magával, amikor autóznak vissza Budapestre.
A tárlaton a kilométereken kívül az idő ívét is láthatjuk: a máramarosi Sugatagon élő Ioan, akinek régi tömésházát 1975-ben lefényképezte, 1997-ben már kicsiny, román népviseletbe öltöztetett lányát lovagoltatja a térdén a tisztaszobában. Aztán 2016-ra már naggyá nőtt a gyermek, Ioan viszont elhasználódott kicsit a küzdelemben, de a szemei ugyanúgy nevetnek, mint húsz évvel azelőtt. Aztán itt van megint a lészpedi Bálint Anna története, akit „bubájával” együtt ismert meg Magyarország Korniss albuma révén. Most megláthatjuk a szegényes házát, a mezítláb, teknőben ringatott kisdedet, de harmincöt év eltelte után az idősödő asszonyt is, akinek a fizikai munkától elváltozott kezei között ott van az 1973-as, híres fotográfia. Mert ahogyan a fotográfus is vallja, meg kell örökíteni azt, ami hamarosan eltűnik. Hiszen hol vannak már a bölcsőnek használt, kibélelt teknők, hol vannak a tornácra összegyűlő, hímezgető fiatal lányok, asszonyok?
Boldizsár Mari fél évszázadát is végigkövethetjük egy sorozaton: pont ötven évvel ezelőtt ragyogó szépségében, piros mintás ruhában kapálta a kukoricát, majd 1971-ben valahogy a lakodalmára is odakeveredett a fotós. Aztán 1994-ben már a parabolaantennás házuk teraszán ülnek a férjével, 2008-ra pedig felépül az új ház, kész a szoba a karos csillárral és a rettenetesen csúf ülőgarnitúrával. Végül a következő képen pedig már 2012-ben, a budapesti karácsonyi vásárban láthatjuk a bőrbekecses, sokszoknyás főszereplőt.
Szintén erős felvételek a kis parcelláját körbe-körbe szántó veresegyházi öreg paraszt képe vagy a horizonton felsorakozó tizenkilenc műtrágyázó asszonyé. Aztán itt van Vásárban címmel két kép a régi világ végéről: az egyiken népviseletbe öltözött asszonyok állnak az amerikai plüssfigurákat árusító sátor előtt, a másikon viszont egy népviseletbe öltözött néni mellett egy farmerdzsekis fiatalember árulja a hímzéseket, szőtteseket. De érdekességképp kiállítottak néhány fotót a hatvanas években kezdett széki utazások előtti időkből is.