Keresztül a New York-i művészvilág titkain

 Bár csak az Austerrel való 1981-es megismerkedése után kezdett publikálni, azóta – legalábbis angol nyelvterületen – elérte, ami kevés írófeleségnek sikerült eddig: megtalálta a saját hangját, és önállóan vált sikeressé (szegény Zelda Fitzgerald, mennyire irigyelné). Az év legjobb angol nyelvű regényének járó Man Booker-díjra 2014-ben jelölték a The Blazing World című kötetét, mégis a 2003-ban kiadott Amit szerettem maradt világszerte a legismertebb kötete.

A Park Kiadónál Farkas Krisztina míves és igényes fordításában az idén megjelent regény tulajdonképpen Leo Hertzberg művészettörténész professzor visszaemlékezése, amely a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes évek New York-i művészvilágán kalauzol át minket. Leo élettörténetét a fiókjába az évek során összegyűjtögetett tárgyak, emlékek mint központi motívumok mentén tárja elénk az írónő lebilincselően érdekes, olvasmányos történetmesélő stílusban – önmagában is különleges az a tény, hogy férfi narrátort szerepeltet. Az Amit szerettem erőssége a SoHo mindennapjait, mikrotársadalmát, a főszereplő értelmiségi házaspár (Hertzberg és felesége, az irodalmár Erica Stein) és barátaik, a festő Bill (William) Wechsler és két felesége, Lucille Alcott, majd Violet Blom kapcsolati viszonyait kíméletlen őszinteséggel bemutató első fejezete. Noha néha túlságosan is hosszúra nyúlnak a Bill kiállításait bemutató oldalak, az elején még érdekesek, a regény művész- és kritikusközegét vázolják fel. Később azonban e részek átalakulnak kissé öncélú, fiktív installációkról szóló művészetelméleti fejtegetésekké: de ezek még esszé minőségükben sem elég tudományosak vagy valóságosak ahhoz, hogy ne lapozzuk át őket.

A második fejezet váratlan, az olvasót is megdöbbentő tragédiával indul, ami paradox módon az Amit szerettem egyik csúcspontja: a szerző érzékenyen, meghatóan beszél a gyászról. A szereplők első rész végére kialakult boldogságbuborékja hirtelen kipukkan, addigi életük, kapcsolatrendszerük széttöredezik – ezzel párhuzamosan pedig a regény is veszít lendületéből. A második és harmadik részre Hustvedt prózája melankolikussá, lassúvá, még inkább filozofikussá-pszichologizálóvá válik, ami nem tesz jót az olvasói élménynek. Összekuszálódnak a szálak, a könyv amúgy sem teljesen követhető időrendisége felborul. Jóllehet ezt a lejtmenetet a harmadik rész krimibe illő nyomozós részei meg-megállítják, de az Amit szerettem kezdeti hangulata már nem tér vissza. A Bill fia, Mark furcsa dolgai utáni kutatás során túl sok a homályos részlet, a direkt elhallgatott, visszatartott információ: Hustvedt próbál nagyon rejtélyes lenni, nagyon utalgat, annyira, hogy maga is belezavarodik a rejtélyek hálójába. Amilyen jól kezdődik az Amit szerettem, olyan sok lezáratlan kérdést hagy maga után.

És bár az utolsó pár oldalon Hustvedt ismét visszatér a mélyen emberi, egzisztenciális gondolatokhoz, hiába szépek Leo utolsó megjegyzései, a vége túlontúl lehangoló, és az egész regényre rányomja a bélyegét.