Jó embernek maradni a véres diktatúrában

A festőművész is temperával fest, mint a reneszánsz jó néhány nagymestere (Fotó: Ficsor Márton)

A magyar Arany Érdemkereszttel is kitüntetett kassai festőművész vigadóbeli kiállítására belépve rögtön a színek és formák kavalkádja fogad bennünket – egy élénk, folyton változó világ, amelyben azért ott vannak azok a mérföldkövek és kulturális igazodási pontok, amelyek ezen a hosszú pályafutáson végigkísérték. A festőművész életében meghatározó volt a gyermekkor, hiszen Duncsák Attila a második világháború idején született, és Ungvárról elmenekülve, egy vidéki kúria pincéjében húzta meg magát másokkal együtt – ezek voltak az első emlékek, aztán jöttek a kisebbségi lét hétköznapjai, amelynek árnyoldalait a család és a közvetlen magyar környezet oldotta.

Szegény, iparos, kőműves családból indult, de már az apja is foglalkozott templomok, freskók felújításával, s magával vitte időnként tehetségesen rajzoló fiát is. A fiút később felvették a szentpétervári művészeti főiskolára, s megismerhetett egy csodálatos barokk várost és az ott felhalmozott remekműveket.

Iparművészként, üveg és kerámia szakon végzett 1967-ben, és itthon jobbára murális munkákat kapott, de tanított az ungvári művészeti szakközépiskolában is néhány évet. Feleségével és két gyermekével 1982-ben átköltözött Kassára, s a váltás felszabadítóan hatott rá, ekkor kezdte meg festőpályafutását.

A Vigadó tárlatán is láthatunk néhány képet a hetvenes évekből és aztán ebből az időszakból. Az útkeresés munkái is helyet kaptak itt, amiken azért már jól felismerhe­tően ott van Duncsák kavargó, darabokra tört, majd újra összerakott, kollázsos világa. Pont olyan világ ez, ahogyan megélhette, megélhettük a véres, diktatúrás huszadik századot.

A Kassára költözéssel kinyílt számára a világ, nem kellett a központilag meghatározott témákból választani a képekhez, és elutazhatott végre Itáliába, amiről mindig is álmodott. Láthatta eredetiben Giottót, a nagy példaképet, és a többieket a reneszánszból, akik műveikkel lassan fel-feltűntek a nyolcvanas évek közepétől temperával festett képeken – Duncsák is temperával fest, mint a reneszánsz jó néhány nagymestere. Ugyanakkor nála az ecset mellett megjelenik, sőt, uralkodóvá válik a festőkés, pontosabban egy hajlékony acéllemez is, amellyel eldolgozza, nyújtja, keveri, kaparja, kavarja és vegyíti a temperát. Ezzel a technikával alakul a kép alapja, aztán előjönnek a töredékek, alakzatok közül, mögül az ott rejtőző figurák. Mondjuk VIII. Henrik vagy éppen Velazquez egyik kis udvarhölgye, de bekukkanthatunk a színházi világba, a párizsi mulatókba, a kánkános színpadokra, a velencei karneválokra, a maszkok, álcák mögötti rejtélyek világába. Sétálhatunk a középkori katedrálisos Laonban és persze Márai és Rákóczi Kassáján, és a régi, darabokra tört, majd a festő által újra összerakott ungvári magyar világban is.

Duncsák Attilának mindig fontos volt magyarsága és a hite is, ami saját bevallása (T. Nagy Imre 2012-es, a kiállításon is vetített portréfilmje) szerint segítette abban, hogy negyvenkét évesen új életet kezdjenek Kassán, és barátokra találjanak. És abban is, hogy mindvégig megmaradjon (jó) embernek, mert úgy könnyebb élni, és talán még az ellenfelek is akceptálják.