Jago tragédiája, avagy az elmaradt katarzis

Értjük, látjuk, hogy az előadás valahol erre a kérdésre adott válasz, az azonosulásra épülő karakterformálás melletti kiállás – kár, hogy az érdekes felütés nem kap folytatást, sem a felvonások közt (a megszokott módon két részben játsszák az ötfelvonásos tragédiát, Kardos László fordításában), se a darab végén. Érdemes lett volna még valahogy kibontani ezt a gondolatot.

Mindenesetre így igencsak megragadó módon kezdődik az előadás, az pedig egészen szimbolikus (és nagyon jó ötlet), ahogy Horváth egy mozdulattal váratlanul letörli fejéről a rákent festéket, hogy aztán később is csak félig fekete karja, valamint ruhái jelezzék a nézőnek a mór bőrszínét. Bár már hosszú ideje nem „divat” itthon sem az Othellót játszó színészek bemaszkolása, az ilyen érzékeltetés ügyes rendezői megoldás. Egészében véve Kiss Csaba rendezői koncepciója nagyon jó, ám hazudnánk, ha azt mondanánk: nem láttunk még ennél jobb Othellót. (Mert láttunk – de rég, és nem is magyar, hanem francia színpadon.)

Ám minden hibája és felemássága ellenére erős előadás jött létre, Kiss Csaba egyébként nem először nyúlt a darabhoz, húsz éve megrendezte már Gyulán, majd az Új Színházban Gáspár Sándorral és Bubik Istvánnal.

Észrevehető az a szándék – amelyről a rendező nyilatkozott is a színház lapjának –, hogy az elmúlt időszak tendenciáival szembemenve inkább Othellót, mint Jagót kívánta középpontba helyezni, azonban ezt nem sikerült maradéktalanul megvalósítania. Ez azért nehéz feladat, mert a Shakespeare-mű valódi főszereplője nem a mór, hanem zászlósa, a hazugságai hálóját pókként fonó Jago – a világirodalom legzseniálisabb gonosza. Ha közelebbről megvizsgáljuk, ez szövegszinten is látható: Othello kevesebbet beszél, és ritkábban is van a színen, mint Jago. Utóbbi a darab tevékeny főszereplője (még ha negatív is), ő mozgatja a cselekményt, a mór inkább csak elszenvedője Jago machinációinak, sorsa, a felemelkedése és bukása éppen ettől válik igazán tragikussá. Az előbbiekből következően pedig a színrevitel könnyen Jago-központú lehet, ahol a nézőt sokkal jobban megfogja az ördögi karakter, mint a (nem tipikus) hősszerelmes. Pláne akkor, ha előbbit jobb színész is játssza, ahogy ez történt például Eszenyi Enikő 2009-es rendezésében a Vígszínházban, ahol Fekete Ernő sokkal szuggesztívabb volt Jagóként, mint Nagy Zsolt a címszerepben. De felidézhetjük Ádám Ottó hetvenes évekbeli legendás előadását a Madách Színházban, ahol Huszti Péter még Bessenyei Ferenc Othellójával szemben is maradandót tudott nyújtani.

Nincs ez másképp most a Nemzetiben sem – legalábbis az első felvonásban. Farkas Dénes egyszerűen tündököl a fiatal, feltörekvő és irigy Jago szerepében. Mesterien, őrülten gonosz, és valahogy mégis elképesztően vonzó. Lehengerlő alakítást látunk tőle végig, még akkor is, ha a második felvonásban (számunkra is meglepő módon) a hangsúlyt mégiscsak sikerült kissé Othello irányába tolnia a rendezőnek, Horváth Lajos Ottó erőteljesebb játékának köszönhetően is. Aminek örültünk volna, ha ettől nem válik kicsit felemássá az előadás. Olyan, mintha az első részben Jago történetét néznénk, amit egyszercsak elvágnak, hogy aztán Othellóéba kapcsolódjunk be valahol a közepén.

Ráadásul hiába tesz meg mindent Horváth, hiába hozza jól a tragikus hőst, a darab egészét meghatározó problémán nem tud változtatni: egyszerűen nem működik az úgynevezett kémia közte és az Ács Eszter alakította Desdemona között. Ellentétben például Farkas Dénessel és az Emíliát (Jago feleségét) csodálatosan alakító Söptei Andreával, nincsenek összhangban, részben azért, mert Ács Eszter még mindig nem tud mit kezdeni a naivaszerepekkel. Nem látjuk, érezzük, hogy őrülten szerelmesek lennének – éppen az az átélés hiányzik, amit az előjátékban feltett kérdések feszegetnek. Ennélfogva pedig nem alakul ki Shakespeare elképesztően jól kidolgozott kontrasztja, ahogy a rózsaszín ködfelhő tökéletességéből Jago ármánykodása következtében egyik pillanatról a másikra esnek le a földre. De hozzá kell tennünk, hogy utolsó jeleneteik mégis szívbemarkolók: Horváth Lajos Ottó Othellójának féltékeny őrülete megdöbbentő, amelynek remek ellenpontját adja, ahogy Ács Eszter Desdemonája összetörik férjébe vetett hitének összeomlása, csalódása fájdalma alatt.

Mindenképpen kiemelendő még a színészek közül a Cassiót játszó Bakos-Kiss Gábor és a szerencsétlen Rodrigóként Szabó-Sebestyén László, mindketten kiváló alakítást nyújtanak. Örömmel láttuk Blaskó Pétert a velencei dózse, valamint Nagy Marit Desdemona anyja, Brabantia szerepében. Ez utóbbi eltérés az eredetitől (ahol a lány apja, Brabantio lép színre) cseppet sem zavaró, viszont rendkívüli módon üdvözlendő, akárcsak Balla Ildikó minimalista, letisztult színpadképe, stilizált díszletei vagy a függöny bevonása a játékba. Melis László zenéje Verebes Ernő irányítása alatt, illetve a darabba illesztett cigánytánc és -dalok mind jól megállják helyüket, remek hangulatot teremtenek.

Kiss Csaba Othello rendezése a Nemzetiben összhatását tekintve erős előadás, többek közt Farkas Dénes alakításának köszönhetően – csak a katarzist hiányoltuk belőle egy kissé.

William Shakespeare: Othello
(Nemzeti Színház)
Rendezte: Kiss Csaba
Dramaturg: Kulcsár Edit