Isten bolondja vagy a sátán gyermeke?

Id. Lucas Cranach német festő portréja Luther Mártonról (Forrás: Wikipédia)

Aligha gondolta bárki – legkevésbé Martin Luther wittenbergi szerzetes, a helyi egyetem professzora –, hogy világtörténelmi korszakváltást indított el, amikor 1517-ben, a mindenszentek ünnepe előtti napon kifüggesztette, kiszögezte kilencvenöt tételét a kis szászországi település vártemplomának kapujára. Bár a protestáns felekezetek (nem csupán a lutheránusok-evangélikusok) mindannyian születésnapjukként ünneplik a wittenbergi tételek közrebocsátását, tény, hogy Luther doktor nem akart új egyházat „alapítani” – ő akkor csupán teológiai vitát kezdeményezett a katolikus egyházon belül a búcsút illető vitatott kérdésekről és visszásságokról, és nem lázadni akart, hanem javítani és reformálni. Csak azután szakított – szándéka szerint nem a katolikus anyaszentegyházzal, hanem csak – a pápasággal, hogy a híres-hírhedt Medici-családból pápává választott X. Leó eretneknek nyilvánította és kiközösítette őt.

A reformációs mozgalom kibontakozása szempontjából döntő mozzanatnak ezért – a hagyományos felfogástól eltérően – nem a kilencvenöt tétel legendás wittenbergi közzétételét, hanem a Luthert kiközösítő pápai bulla és a kánonjogi gyűjtemény Luther és hívei általi nyilvános elégetését (Wittenberg, 1520. december 10.) tekinthetjük. Sokan pedig az igazi fordulópontnak a hónapokkal későbbi német birodalmi gyűlést tartják, amelyen Habsburg V. Károly császár parancsának nem engedelmeskedve, a máglyahalál kockázatát vállalva Luther nem vonta vissza írásait, tanításait, mondván: „kötve vagyok a Szentírás általam idézett igéihez és az Isten igéjébe vetett bizodalmamhoz – semmit vissza nem vonhatok, de nem is akarok, mert nem tanácsos és nem helyes a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Ámen.” (Worms, 1521. április 18.)

Egy eretnek katolikus

A lutheri reformáció azután indulhatott el diadalmas útján, hogy a kor leghatalmasabb uralkodója, a német-római császár nem tudott érvényt szerezni sem a Luthert eretneknek és felségárulónak nyilvánító, kiközösítő wormsi ediktumának, sem a wittenbergi pap-professzor írásait betiltó cenzúrarendeletének. A szász választófejedelem, Bölcs Frigyes furfangos módon „elraboltatta” és elrejtette teológusát a thüringiai erdőben lévő Wartburg várában. Ott aztán a „György lovagnak” álcázott Luther német nyelvre fordította az Újszövetséget, amely a legnagyobb, legmaradandóbb műve. A Luther-Biblia Németország vallási megújulásának fő eszköze és kovásza lett, és a különböző nyelvjárásokat beszélő németeket egyesítette a közös nyelv által. Innentől kezdve már nem lehetett visszanyomni a reformáció kiszabadult szellemét a római palackba.

De ki is volt a magyar nép körében Luther Mártonként ismert szászországi szerzetes, és mi volt a bűne, illetve – történelmi jelentőségű – műve? „Sok népszerű elképzelés létezik: csalódott, kiugrott szerzetes, aki leckét adott a keresztény szabadságból egy totalitárius keresztény kultúrának; német pap, aki vitázott az ördöggel, és arra tanította a németeket, hogy üldözzék a zsidókat; bőbeszédű pap-professzor, a munka megszállottja, aki a természetben, a zenében és a nyelvben feltáruló határtalant jó érzékkel és ízléssel ragadja meg; családapa, aki rajong a gyermekekért, az állatokért, az ételért és a szexért…” – írja róla korunk egyik legtekintélyesebb kutatója, Eric W. Gritsch. Az első lutheránus életrajzírók hősként és szentként ábrázolták, aki a prófétákhoz és az apostolokhoz hasonlóan azért küldetett a világba, hogy Isten igéjét hirdesse. A katolikusok kezdettől a sátán gyermekének, az egyház legnagyobb eretnekei egyikének nevezték, akinek sikerült Németországot hitszakadásba és vallásháborúba taszítania. A huszadik században azonban elterjedt a katolikus egyháztörténészek körében egy olyan nézet is, hogy Luther „katolikus” maradt, amikor újra felfedezte a hit általi megigazulás régi katolikus tanítását, és egy olyan egyház ellen tusakodott, amely evangéliumi értelemben voltaképpen nem is volt katolikus.

Üdvösség és üzlet

A magát egyik híres írásában Isten udvari bolondjának nevező Luther elsősorban biblikus teológus volt, „a Szentírás doktora”, aki a 16. században elvilágiasodott és elüzletiesedett kereszténységben megkísérelte visszaállítani az evangélium tekintélyét és ezáltal helyreállítani, megjavítani Isten és ember megromlott kapcsolatát. Ez a reformátori küldetése azonban nem spekulatív és dogmatikus módon, hanem gyakorlati tapasztalatai alapján, szüntelen Biblia-tanulmányozás és lelkiismeret-vizsgálat alatt fokozatosan alakult ki benne. Prédikátorként és lelkipásztorként szembesült a búcsúval való visszaéléssel, és ez ellen emelte fel a szavát.

A mai, szekularizálódott, de­szak­ralizálódott világ embere már nem tudja, nem érti, nem is érdekli, hogy a 16. századi ember számára még a legfontosabb kérdés volt az üdvösség, a bűnöktől való megtisztulás és a hozzá vezető út. A búcsú ugyan nem volt bűnbocsánat, hanem az egyházi büntetések elengedése, de a teológiai fogalom és a közfelfogás összekuszálódott. Mivel a középkori ember félt a vétkeiért kijáró büntetéstől, kész volt azt megváltani, megvásárolni pénzben is. A búcsú a kor embere számára, ha nem is életbiztosításként, de – ami akkoriban sokkal fontosabb volt – a „túlvilágra szóló biztosításként” funkcionált. S nem csupán a maga, hanem a családtagjai, rokonai számára is.

Az egyház természetesen elfogadta ezt a „népi igényt”, és miután a búcsú a római pápák privilégiuma lett, fokozatosan ez vált a legközvetlenebb és legnagyobb bevételi forrásává a pápai kúriának. A búcsúcédulák kibocsátása és kampányszerű árusítása jól szervezett, jól működő pápai intézménnyé fejlődött, és egyre nagyobb pénzek mozdultak meg a búcsúkampányokban. A 14–15. században kiépülő itáliai bankházak is beszálltak az ügyletekbe, és a búcsúpénz-átutalásokkal egyre jelentősebb tranzakciókat hajtottak végre – Luther korában a búcsúüzlet legnagyobb része már az augsburgi Fugger-család kezében volt. Jellemző, hogy Luther fellépése idején a firenzei bankárcsalád egyik tagja, Giovanni di Lorenzo de’ Medici volt X. Leó néven a pápa, aki bár nem is volt teológus, de nagy befolyású, gazdag apja, a „nagyszerű” („il Magnifico”) Lorenzo Medici révén már nyolcéves kisgyerekként egy franciaországi kolostor apátja lett, a pápa apostoli jegyzővé nevezte ki, majd tizenhárom (!) évesen bíborossá kreálták, és 1513-ban a nála sokkal alkalmasabb Bakócz Tamás esztergomi érsek ellenében őt választották meg pápának.

Luther nem tudott a Hohenzollern-házból származó Albrecht mainzi érsek (egyben német választófejedelem és a birodalom főkancellárja), a római Kúria és az augsburgi Fugger bankház között fennálló pénzügyi kapcsolatokról, ezért a búcsúval történő visszásságokról szóló levelét a téziseivel együtt még 1517. október 31-én elküldte a búcsút kihirdető mainzi érseknek. Arra kérte, hogy intse meg búcsúprédikátorait a túlkapások miatt, és vonja vissza a megbízottainak szóló instrukcióit. A teoló­giai kérdésekben tájékozatlan (!) érsek a Medici pápához továbbította a kényelmetlen ügyet, aki szintén továbbadta szakteológusoknak.

Tudományos vitára azonban nem került sor, hiába remélte a wittenbergi teológus-professzor, mert az ügye hamar politikai térre terelődött. A bűnbocsánat kérdése az egyházat igen érzékeny pontján érintette – főként gazdasági, pénzügyi szempontból –, ugyanakkor a német nép széles rétegei élénk érdeklődéssel reagáltak Luther tételeire. Bár a történelmi jelentőségű kézirat nem maradt fenn, a szöveget sokan lemásolták, mindenfelé szétküldték, majd sok helyütt kinyomtatták, lefordították németre, vitatkoztak róla.

A Bibliával a pápaság ellen

A röpirat néhány hét alatt bejárta egész Németországot, „mivel az egész világ panaszkodott a búcsúlevelek miatt”. A szegényektől a jómódú polgárokon át a gazdag nagyurakig, a fejedelmekig szinte mindenki panaszkodott és zúgolódott, hogy a búcsúcédulák révén egyre több pénz áramlik ki német földről Rómába. A németek többsége úgy értelmezte, hogy mivel a püspökök meg a doktorok valamennyien hallgattak, „senki sem akarta a macska nyakára kötni a csengőt – mert az inkvizítorok mindenkit megfélemlítettek a máglyával –, Luther lett az a doktor, akit magasztaltak, hogy végre mégis jön valaki, aki beavatkozik”.

Luther egyáltalán nem vágyott rá, mégis egy csapásra vége szakadt a csendes kolostori és professzori életének. Téziseinek mennydörgésszerű visszhangja először megrémítette, és nem értette, miért gyűlik meg a baja püspökökkel, érsekekkel, majd bíborosokkal, a pápával, végül a császárral, és egy eldugott szászországi kisváros koldusszegény szerzeteseként miért sodródik bele a szövevényes, áttekinthetetlen világpolitikába. Ám miután az egyházon belül durván megtámadták és eretnekséggel vádolták, lépésről lépésre felbátorodott, és prédikátorként, publicistaként kilépett a küzdőporondra. Ellenfelei vádjai fokról fokra húzták ki belőle az újabb és újabb felismeréseket, most már nemcsak a búcsúval és a kegyelemmel kapcsolatban, hanem a kiközösítést, a pápa kormányzói hatalmát illetően is.

Luther álláspontja nagyon egyszerű volt: mint aki hosszú éveken át tanulmányozta, gyakorlatilag kívülről megtanulta a Bibliát – amelyet az ő korában még az egyházon belül is csupán kevesen ismertek –, azt vallotta, hogy a Szentírásban benne van minden hitbeli igazság, a Biblia Istennek az egyedüli ihletett és hiteles szava (sola Scriptura), és Pál apostolhoz, legfőbb tanítómesteréhez visszatérve hirdette, hogy az ember egyedül a hit által (sola fide) igazul meg, egyedül kegyelemből (sola gratia) üdvözül, egyedül Krisztus (solus Christus) a közvetítő Isten és az ember között, egyedül az ő érdeméből, áldozata által nyerhetjük el a megváltást, az üdvösséget. Ezzel lerombolta a középkori egyház és annak feje, a pápa spirituális hatalmát, kétségbevonhatatlan tekintélyét, a társadalmat szellemileg és erkölcsileg kormányzó egyház alkotmányát, és ez valóban lázadást jelentett az egyház és a vele összefonódó állam ellen.

Luther a hit és a nyelv erejével felfegyverezve egymás után publikált igehirdetéseivel, tanulmányaival, vitairataival, brosúráival, pamfletjeivel – a könyvnyomtatás által lehetővé tett kommunikációs forradalom segítségével – indított támadást a nála összehasonlíthatatlanul erősebb egyházi és világi hatalom ellen. Az egyház természetesen megpróbálta nézetei visszavonására kényszeríteni vagy legalább elhallgattatni, de miután – sem egyezkedéssel, sem fenyegetéssel – egyik sem sikerült, Róma bűnvádi eljárás alá vonta, és eretnekséggel vádolta.

A peres eljárás három évig tartott: 1518 januárjától 1521 januárjáig, amikor az Exsurge Domine kezdetű pápai bulla hatályba lépett. A pápa az Úr szőlőjébe betört „vadkannak” nevezte Luthert, akit meg kell büntetni, ha nem vonja vissza eretnek tanait – ő viszont „szentségtörő eretnekségnek” a pápai bullát, és kinyomtattatott egy ellenbullát, továbbá plakátokat jelentetett meg, amelyekben a császárhoz, a fejedelmekhez, a városokhoz és községekhez fordult, arra szólítva őket, hogy támogassák egy szabad zsinathoz való fellebbezését, és ne engedelmeskedjenek a pápai bullának.

„Halál a római Kúriára!”

A Róma és a német fejedelemségek, városok között régóta parázsló ellentét a szakításig elmenő „Luther-ügytől” lángra kapott, és váratlan erejű, hatalmas tűz lett belőle. Luther írásainak elégetése, majd erre válaszul a kiközösítő pápai bulla és az egyházi alkotmány alapját jelentő kánonjogi gyűjtemény (Corpus juris canonici) Luther és hívei általi nyilvános tűzre vetése Wittenbergben olyan fordulópont volt, amely a Rómától való elválást is jelentette, nem csupán a pápaságtól való elszakadást. Mindez persze lehetett volna egy „eretnek” kis pap magánakciója is, ha nem áll mellé egyre több német ember – parasztoktól polgárokon és papokon át fejedelmekig. Aleander pápai nuncius megdöbbenten írta Rómába: „Ez már nem a régi katolikus Németország. A lakosság kilenctizede ezt a csatakiáltást harsogja: »Luther!«, a többi még megtoldja: »Halál a római Kúriára!«” Ekkor vált világossá, hogy Luther lelkiismereti ügye nemzeti ügy lett, és a wormsi birodalmi gyűlésen a kor leghatalmasabb uralkodójával, a császárral szemben is megállta a helyét. Luther és a nevéhez fűződő reformáció sorsa valójában ott és akkor dőlt el: nem vont vissza semmit, és a császár nem tudta keresztülvinni akaratát, mert a reformátor mögött már ott állt szinte egész Németország.