Kultúra

Írói belső tájak vonzásában

Jékely Zoltán és Mándy Iván, két évfordulós szerző előtt tiszteleg a Petőfi Irodalmi Múzeum két remek rendezésű kamaratárlata, amelyek képek és szövegek játékára épülnek

A száz éve született Mándy Ivánnak és a százöt éve született Jékely Zoltánnak állítanak emléket a Petőfi Irodalmi Múzeum aktuális kamaratárlatai, felvillantva az életmű fontos részleteit, a hangsúlyt mégis az írói világképre helyezve, izgalmas terekben elrendezve.

pim
A falakon olvasható Mándy-idézeteket Mácsai István festményei teszik teljessé (Fotó: Bodnár Patrícia)

Állandó kiállítása és a nagy lélegzetvételű időszaki tárlata mellett a Petőfi Irodalmi Múzeum időről időre bemutat kissé elfeledett vagy kevésbé közismert szerzőket–életműveket. Jelenleg két ilyen kamarakiállítást tekinthetünk meg az intézményben: az idén száz éve született Mándy Iván (1918–1995) előtt A MI tájaink címmel tisztelegnek, a Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták pedig a százöt éve született Jékely Zoltán (1913–1982) és a szakralitás viszonyát tárja elénk.

Utóbbi tárlat a múzeum gyönyörű főlépcsőjén át megközelíthető aulában várja a látogatókat, a díszterem mellett, távol a többi teremtől. Ennek oka, hogy az Ars Sacra Fesztiválra készült, különleges és izgalmas kiállítás középpontjában Jékely Zoltán haranggyűjteménye áll, amely a mennyezetről lelógatott, áttetsző harangokkal egészül ki.

Az installáció elemei a költő egy-egy versét rejtik magukban papírcsíkokra szétbontva, ám ha közelebbről szemügyre vesszük őket, olvashatóvá válnak a sorok, így kiemelve Jékely szakrális terekhez való vonzódását. A tárlaton szabadon lapozgatható verseskötet is bizonyítja a harang- és templommotívumok felbukkanását az életműben, a gondos kurátor, Zeke Zsuzsanna pirossal emelte ki a fontos szavakat.
Bár a november 25-ig látogatható kiállítás mindössze egy térre, az aula kupolás részére korlátozódik, hihetetlenül gazdag: archív, családi fényképek (egyrészt a múzeum gyűjteményéből, másrészt a családtól), a hagyatékből származó naplórészletek, meghallgatható interjúk, visszaemlékezések, valamint a költő második felesége, Jancsó Adrienne által elmondott versek egészítik ki. Az Erdélyben, Nagyenyeden született költőről és édesapjáról, Áprily Lajosról az Apa-váró című, 1975-ös vershez kapcsolódóan láthatunk pár felvételt, amint horgászni mennek, vagy a kolozsvári Hójában ballagnak, de olyan kép is helyet kapott a falon az ötvenes évekből, amelyen Jékely napszemüvegben pihen. A fotók válogatásakor is elsődleges szempont volt a költő vonzódása a megszentelt terekhez, templomokhoz, romokhoz: Kolozsmonostortól kezdve Magyarvalkón át egészen Firenzéig figyelhetjük meg ezt, Jékely egyébként erről maga is vallott 1970-ben Tóbiás Áronnak a tárlaton is meghallgatható interjúban.

A hangfelvételek közül érdemes még odafigyelni Lator László gondolataira, aki Jékelynek a tárgyaihoz való ragaszkodását elemzi szeretettel, illetve a költő unokája, Péterfy Gergely író visszaemlékezésére, amelyben Jékely Zoltán álmairól beszél. Utóbbiak fontossága a tárlat másik kiemelkedő szervezőeleme: naplórészletek és a falon olvasható versidézetek többségében felbukkan e motívum. A kiállítást ezen kívül izgalmassá teszik még az üvegbura alatt megtekinthető harangok mellett elhelyezett, borítékba zárt versek, amelyeket emlékként vihetnek magukkal haza a látogatók.

Mindezek után, ha a főlépcsőn keresztül az aulából visszatérünk a jegypénztárhoz, és onnan a csigalépcsőn keresztül a múzeum hagyományos kiállítótermeibe megyünk, akkor fedezhetjük fel a másik kamaratárlatot: A MI tájainkat, amely cím szójáték is egyben, hiszen Mándy Iván monogramját is rejti. A január 6-ig látható tárlat rendhagyó módon állít emléket az idén száz éve született, Kossuth-díjas írónak, az Újhold-nemzedék egyik mesterének: a nagyvárosi hétköznapokat a szépprózába beemelő szövegeit Mácsai István (1922–2005) festőművész képeivel állították párhuzamba Kiss Borbála és Pádár Eszter kurátorok. A két alkotó jó barátságban is volt egymással, így nem csoda, hogy a kékesszürke vagy fehér falakon olvasható idézetek, illetve festmények mintegy felelgetnek egymásnak, visszhangozzák a kiemelt szavakat, gondolatokat (a betűtípusok, méretek váltogatása, a kiemelések változatossága Kocsis Annamária látványtervező munkáját dicsérik). Ettől mintha életre kelnének a szövegek és a képek – a kiállítás így igazán mozgalmassá válik.

Mándy és Mácsai mindketten a gangok, lichthofok, létrák, utcák és presszók megéneklői. Mándy ironikus, néha groteszkbe hajló írásainak lelkét tökéletesen képezik le Mácsai szürrealista elemekkel vegyített festményei. Ennek egyik legszebb példája a szerző Huzatban című gyűjteményes kötetéből az Egy infánsnő című novellába „beépített” Mácsai-kép, a Báthory utca 17. (1987), amelyen a szövegben is nagy hangsúllyal szereplő kukák mellett jelenik meg a Velázquez-vászonról ismert spanyol hercegnő. A kiállítás kisebb termében kapott helyet a festő Téli vadászat (1988) című műve, amely Brueghel vadászait ábrázolja kutyákkal a budapesti Szent István körút havas járdáin. Ezt olyan Mándy-féle idézetekkel hozták párhuzamba a kurátorok, mint a havas utcán derűsen ringatózó hintaszék vagy a telet őrző sértődött vaskályhák. Bár a teljes életmű megértését nem teszi lehetővé a kamaratárlat, ügyesen kitalált, hangulatos tisztelgés: írói világának lényege megragadhatóvá válik a groteszk és fantasztikus pillanatképeken keresztül, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek budapesti mindennapjainak bemutatását a festményekkel teljessé téve.