Kultúra
Írógép, bíró és koporsó a színpadon
Filmszerű víziók és szimultán történelmi pillanatok rajzolják ki Tóth Ilonka sorsát a Vidnyánszky Attila rendezte előadásban
A fiatal és tehetséges orvostanhallgató kálváriáját Vidnyánszky Attila a kommunizmus víziójának és megvalósulásának, valamint az események múlt- és jelenbeli megítélésnek egymásra vetítésével ábrázolta. A történelmi darabot, amelyet nemrég nagy sikerrel mutattak be Varsóban, itthon is telt ház és vastaps fogadta.
Tóth Ilonka medikushallgatóé volt az első koncepciós per az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlások történetében, a fiatal lány meghurcoltatását sokan a Nagy Imre-per főpróbájának is tartják. Részt vett az ötvenhatos diáktüntetéseken, sebesülteket látott el a harcok alatt, majd a Domonkos utcai kisegítő kórház vezetője lett, ahol helyet biztosított az illegális Életünk című folyóirat szerkesztőinek. A fő vád ellene mégsem ez, hanem Kollár István rakodómunkás brutálisan kegyetlen meggyilkolása volt. A Nemzeti Színház Tóth Ilonka-előadásának – amelynek premierje október 21-én Varsóban volt – középpontjában a lány ártatlansága áll. Utóbbi vélekedést a rendező, Vidnyánszky Attila Kiss Réka és M. Kiss Sándor kutatásaira, valamint a Fővárosi Bíróság 2001-es döntésére alapozta: Tóth Ilonát ekkor felmentették a köztörvényes bűncselekmény elkövetése alól.
Az eredetileg csak forgatókönyvként létező történetet Szilágyi Andor a Nemzeti Színház kérésére ültette át drámai formába, az előadás struktúrája és formanyelve mégis meglehetősen filmszerű maradt. Egyszerre több idősíkon zajlanak a történések, a koncepciós per lefolyása összekeveredik az 1957-es május elsejei felvonulással és beszédekkel, valamint a Domonkos utcai kórházban zajló eseményekkel. A darab feszültséggel teli atmoszféráját az egymással párhuzamosan zajló, olykor összefüggő, olykor kontrasztban álló cselekményszálak káoszszerű hatása adja, amelyből csak egy-egy jelentős esemény, pillanat emelkedik ki. A díszlet és a rendezés bizonyos elemei a kafkai világot idézik. Olekszandr Bilozub száznyolcvan fokban elforgatható, irattartó fiókokból épült díszletének egyik fele egy karikaturisztikusan magas és impozáns bírói pulpitusból, másik fele pedig egy sötét, rejtekhelyekkel és titkos rekeszekkel teli rendkívül sok funkciót ellátó térből áll. A forgatható emelvény legmagasabb pontján ül székében a koncepciós perek bírája, akit Csurka László alakít, s aki talán az egyetlen, akinek színészi játéka kiemelkedik a kavalkádszerű színpadi eseményekből. Fásult, unott hangon sorolja a forradalom után kivégzettek nevét, életkorát és a végrehajtott halálbüntetés módját. Kalapácsának ritmikus csapásai hosszan visszhangoznak a színházteremben.
A fő cselekményszálat a bíró monoton felsorolása festi alá, de emellett számos más abszurd és groteszk mellékszál, egymással ellentétes hangulatú és üzenetű kép, zene, valamint mozgás egészíti ki az egyéni sors tragédiáját. Egy-egy kötél, illetve golyó általi halál közé beékelődnek a május elsejei kolbászevések, az úttörők dalai, vagy az itt-ott váratlanul felbukkanó, két lábon járó, hatalmas Lenin-fej. Rengeteg hasonló visszatérő motívum jelenik meg az előadásban, köztük a koporsóval haláltáncot járó fiatalok, akik szinte mindig a színpadon vannak, vagy az írógép folyamatosan kattogása. S az éppen zajló eseményeket sokszor archív hang- és képfelvételek is kiegészítik, amelyek a meseszerű, karikaturisztikus és abszurd ábrázolásmód ellenpontjaként jelzik, hogy valós eseményekről van szó.
A színen mindvégig jelen van a Tóth Ilonka (Waskovics Andrea) édesanyját alakító Bánsági Ildikó, hiszen ez a dráma éppen annyira szól a gyermekét elveszítő anya tragédiájáról, mint lányáról. A rendezés ezt a motívumot erősítve megjelenítette Tóth Ilonka gyermekkori énjét is, ez a szál azonban giccsbe fordítja az egyébként izgalmas eszköztárral megjelenített drámát. Az előadás másik hibája az orosz katonák kisstílű ábrázolása: Dózsa László és Mécs Károly az itt állomásozó oroszokat kifigurázva és sematikusan élvhajhásznak és butának ábrázolja, nem törekedve az összetettebb ellenségkép kialakítására. A darabra egyébként ráférne egy alapos húzás is, amely lerövidítené az elnyújtott cselekményt.
Az előadás legmeglepőbb pontja a befejezése: Tóth Ilonka történetének csúcspontján, vagyis a halálos ítélet megszületése után, a színészek egyszer csak civilként fordulnak a közönség felé és tábortűzi hangulatú gitárszó kíséretében elmesélik saját ’56-os élményeiket. Voith Ági édesanyjának, Mészáros Ágnes színésznőnek szerepvállalásáról, Bodrogi Gyula a lakásukat ért bombatalálatról, Csurka László és Mécs Károly a forradalomban való részvételéről beszélt. A legmellbevágóbb történet Dózsa Lászlóé volt, aki elmesélte, hogy pesti srácként hogyan sebesült meg, és hogyan mentették ki a sírásók a tömegsírból saját életük kockáztatásával, hogy aztán egy tízórás műtéttel a zsidó kórházban megmentsék az életét.
A fináléban a szereplők közösen énekelnek, majd záróakkordként – ezt hatásvadász elemnek érezzük – megjelenik a színpad fölött Tóth Ilonka kötélen lógó holtteste.