Huncutságok a buja pesti éjszakában

Berendezett öltöző is helyet kapott a tárlaton, amelyen megidézik a legendás szórakozóhelyek világát (Fotó: Varga Imre)

Az ismeretlen görl – Huncutságok a pesti éjszakában címmel látható a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum óbudai otthonában időszaki kiállítás április elejéig. A Molnár Dániel kurátor által összeállított tárlat kicsit elrepít bennünket abba az 1920-tól 1944 karácsonyáig tartó világba, amelyet a két háború között készült filmekből és a Miss Arizona című, világsztárokat felvonultató, Sándor Pál-moziból is ismerhetünk.

Mindjárt az elején két irányba indulhatunk el, jobbra ott van az öltöző sokak által látni vágyott világa, ahol hosszasan készülődve vagy éppen kapkodva festették magukat, vagy váltottak ruhát a lányok – ahogy akkoriban mondták: a görlök. Akiket Krúdy Gyula egy generációval korábban még kóristalányoknak nevezett az éjszaki életről szóló beszámolóiban. A kurátor kollégája szerzett egy kilencvenhat, névvel ellátott arcképet tartalmazó albumot, amelyből most felkerültek itt a falra az Emmyk, Maryk, Illyk és Cleók, mert ebben a világban szinte mindenkinek művészneve volt. És itt van egy Molnár Dániel által összeállított szempontrendszer is arról, hogyan lehetett görl valakiből. Az első kritérium persze a fiatalság (14-18 év) és a szépség. Kellett még egy jobb ruha, no meg elszántság és céltudatosság is. És hát ki is kellett tűnni valahogy a többi jó ruhás, elszánt és céltudatos aspiráns közül, hogy bekerülhessen valaki a karba, a sztár udvartartásába. Ha pedig lement a műsor, akkor konzumálni, szórakoztatni is kellett a vendéget, akit sokszor a „súgó-pincér” mutatott meg a hölgyikének. Ha pedig a vendég jól fogyasztott, akkor volt némi fizetés is, a „társaságpénz”, a napi bevétel egy-két százaléka.

A tükrökkel, kenceficés tégelyekkel felszerelt öltözőből a színpadon, lépcsőkön át juthatunk ki a „küzdőtérre”, a dancingba, ahogy akkoriban hívták. Itt a sétapálcával és tollboával felszerelt kedves vendégről most fénykép is készülhet. A sokat láttató jelmezekért, színpadképekért amúgy Vogel Eric (1907–1996) és Ehrenfeld Miklós (1906–1996) felelt akkoriban. Előbbi 1931-től dolgozott a pesti Vörös Malomban, de ő tervezte a Parisien Grill és a Polo Bar fellépőruháit, plakátjait és műsorfüzeteit is. Ehrenfeld pedig a Nemzeti Színház díszlet- és jelmeztervezőjeként kezdte pályáját, és 1933-tól Michel Gyarmathy néven lett a párizsi Folies Bergère művészeti vezetője. A balassagyarmati születésű férfiúról tudni kell, hogy az utolsó időkig belépővel és néha még pezsgővel is várta a műintézmény ajtaján kopogtató üres zsebű honfitársait. Mert a görlök és a dancing sosem volt olcsó műfaj, ott van a falon a walesi herceg, a későbbi VIII. Edward 1935. szeptemberi számlája a hatvannégy pengős francia pezsgőről (az is kiderül, hogy heten ültek az asztalnál, öt pengő volt a francia konyak, és tizenhatot számítottak fel a felszolgálásért.) Persze, nem csak a két korábbi főpincér, Flaschner Ernő és Evetovics János által elindított Moulin Rouge, vagy a külföldi zenés, énekes turnékon nejével (Senger Mária – Miss Arizona) meggazdagodó Rozsnyai Sándor által nyitott Arizona volt ott lehetőségként a szórakozni vágyóknak. A körúton, az Andrássy út környékén és a Városligetben is voltak még nívós helyek. Érdekes, Budán csak egy, a Kínát megidéző Sanghaj volt ebből a műfajból a Körtéren túl, a mai Bartók Béla úton. Persze, ott voltak még a revüt is adó színházak, ahonnan a húszas évektől kezdték csak kiköltöztetni a fogyasztást, akár a vacsorázást is lehetővé tévő asztalokat.

No, és ott voltak azok a bizonyos szeparék is: a kiállításon is berendeztek egyet a néhai Hotel Alföld Nagyszállóból származó jellegzetes pezsgőhűtővel. Amikor a szűkös kis bokszok függönyét elhúzták, ajtaját becsukták, minden megtörténhetett. Előkerülhettek a kokainos szelencék is, ahogy azt Egyed Zoltán Lokál című írásában is olvashatjuk. Hitler a hatalomra jutása után be is tiltotta Németországban a szeparékat, aminek a korabeli újságcikk szerint a szállodások örültek a legjobban – sejthetjük, miért. A pesti mulatók zsidó származású bérlőit, tulajdonosait elvitték, Rozsnyai Sándor például koncentrációs táborban halt meg, és a náci megszállástól kezdve a német tisztek lettek a magyar mulatók törzsvendégei. Aztán a buja pesti éjszakáknak az ostrom hozta el a véget.