Horgolt domborművek és préselt drótképek

Különböző formák és anyagok párosításával dolgozik a művészházaspár (Fotó: Bodnár Patrícia)

A magyar többségű erdélyi város, Sepsiszentgyörgy magyar nyelvű teátrumot is működtet, és működtetett még a legsötétebb időkben is. Ezen a biztos szigeten, az Állami Magyar Színházban vetette meg a lábát a hetvenes évek közepén Deák Barna, valamint néhány évvel előtte a felesége, Deák M. Ria. Képzőművészeti munkáikat most a budapesti Forrás Galériában láthatjuk a határon túli alkotókat bemutató Kárpát-haza Galéria kiállítássorozat részeként szeptember 27-ig.

Mivel mindkettőjük építészetet, belső építészetet tanult, hát díszletmunkások, majd díszlettervezők lettek, sőt, Deák Barna a diktatúra bukása után a színház igazgató-helyetteseként is dolgozhatott. Kovásznán, a „kicsi magyar világban” született 1943-ban, és 1975-től lett színházi ember. De még 1972-ben, helyben megvolt az első kiállítása is, azóta alkotott több műfajban: festett táblaképet, készített popar­tos szobrokat, változatos technikával grafikákat. Ezek közül az utóbbi időkben a „drótnyomatok” váltak uralkodóvá. A kemény, festékes drót és a lágy papír találkozásából, egymáshoz préselődéséből születik meg a mű „lelke”, a központi figura, amit aztán sokszor kiegészít színekkel, rajzolt vonalakkal is. A formára hajlított drót mellett felfedezhetünk a nyomatokon iparilag előállított drótszöveteket is, a most kiállított Lovagkirály című művön Szent László páncélingje minden bizonnyal egy a régi világban használatos homokrosta dróthálójából, pontosabban annak lenyomatából készült. De nem is a műhöz felhasznált anyagok a fontosak talán Deák Barna munkáiban, hanem a figurák által megjelenő egészséges humor és emberismeret. No és a kritika, ami válasz a mindennapok egyre szaporodó kihívásaira. A Viszik a NAGY kutyát című nyomaton a sintér ketrecében gubbaszt a valóban termetes, szabadon vélhetően rettenetes dolgokra képes állat. De most már vége a dalnak, lejárt az ő ideje, csak a többiek, az alattvalók, vagy éppen az egykori munkatársak acsarkodnak utána az utca porából. E nyomatokon aztán fontos szerephez jutnak a lovak is.

Mint ahogyan feleségénél, Deák M. Riánál a bagoly volt egy időben fontos motívum, az ő „fegyvere” egyébként a horgolótű, tehát a textiljeivel van jelen ezen a tárlaton. Székelyudvarhelyen született 1944-ben és a marosvásárhelyi képzőművészeti líceum után lett Bukarestben belsőépítész. És a tudását mindjárt ő is a sepsiszentgyörgyi színházban kamatoztatta, 1969-től díszletfestőként, majd szcenikusként. A Forrás Galéria földszintjén most korábbi munkáit láthatjuk, vastag fonalakból horgolt, kötött textilképekről, „domborművekről” van szó. Hiszen a többnyire a barna árnyalataiban megjelenő, falra akasztható művek térbelisége is meghatározó tényező. Deák M. Ria saját bevallása szerint a különböző anyagokkal elérhető esztétikum végtelen lehetőségei között keresgél. És talál is mondjuk egy olyan friss, jórészt idén készült sorozatot, mint az emeleti kiállítórész fonal, vagy inkább cérnaképei. Itt a térbeliség helyett üveg, pontosabban plexi alá van préselve a színes fonal, a cérna vagy éppen a kis finom gézdarabok, horgolások. Cérnák, meleg és hideg színek, kékek, bordók és zöldek, aranyszálak képpé rendezve, hozzáértéssel, jó szemmel és biztos kézzel. Lassan félszázados alkotói múlt áll a két művész mögött, de Magyarország igazából csak most ismerheti meg őket. Mert az a hétszázötven kilométer a magyar főváros és Sepsiszentgyörgy között még mindig, itt a 21. század elején is nagyon nagy távolság. Ezt (is) szeretné lerövidíteni sorozatában a galéria.