Grafikus dobókockával

–  Mit vár egy jórészt számítógépes programokkal dolgozó kortárs művész a galériáktól, az ott megjelenő közönségtől?

–  Ha egy szóban kellene válaszolnom, azt mondanám: elismerést. Kicsit bővebben: számomra a kérdés inkább úgy jelenik meg: mit vár a közönség a kiállított munkáktól? Egyáltalán bemegy-e a kiállítóterembe? A képzőművészet bajban van: nagyon kicsi az a közös tér, ahol a közönség és a kurátorok is megtalálják a számításukat. Képzőművészként ebben a térben kell maradni, amíg emberileg és szellemileg lehetséges. Közönség nélkül a műtárgyak nem töltik be a szerepüket, kurátorok nélkül nem jutnak el a közönséghez. Szerintem a közönség élményekre vágyik. Nem hiszem, hogy abban a helyzetben lennék, hogy én várjak el tőlük valamit. Mindennek nem sok köze van ahhoz, hogy szoftverekkel dolgozom. A munkáimban nagy szerepe van a matematikának, a számítógép pedig a megtestesült matematika.
A szoftvereimet többnyire én írom, de a közönség részéről a munkák nem várnak el matematikai vagy számítástechnikai ismereteket.

–  Műcsarnok-beli kiállításán a Penrose-féle rácsot (aperiodikus rendszer, mellyel a végtelen sík lefedhető – P.L.) használva a terem padlóján, lisztből hozta létre installációját. Hogyan lesz a matematika egy képzőművészeti alkotás meghatározó része?

–  A matematika nagyon szerteágazó terület, és nézetem szerint az emberiség legveszélyesebb játékszere, a leginkább „természetellenes” gondolkodásmód, Euklidész óta egyre kevésbé van köze a természethez vagy a tapasztaláshoz. Képzőművészként az érdekel, mit jelent. Egyes elméletek szerint teljes egészében emberi állításokból konstruált rendszer. Talán igaz ez, talán nem. Az én szempontomból mindenesetre többet mond el az emberekről, mint a természeti környezet. A matematika mutatja meg leginkább, mennyiben hagytuk el az evolúció során az állatvilágot.

–  Mikor, minek hatására fordul egy grafikus a matematika felé?

–  Emlékszem arra a délelőttre a mai napig. Egy nagyobb lapra véletlenszerűen szerettem volna ugyanazt a kisebb méretű rézlemezt lenyomtatni. Hamarosan rájöttem, hogy akaratlanul is komponálok, amikor ide-oda helyezem a lemezt. Elhatároztam, hogy dobókockákkal fogom meghatározni a helyét. Készítettem egy 6x6-os négyzethálót, és két dobókockával kidobtam, hova kerüljön a nyomat. Aztán 11x11-es hálót készítettem, aminek egy-egy oldalát két dobókockával dobtam ki, amelyek eredményét összeadtam.
A nyomatok jól láthatóan besűrűsödtek a lap közepén. Hamarosan rájöttem, ha két kockával dobok, a közepes számoknak nagyobb esélye van, mint a kicsiknek és a nagyoknak. A tizenketteshez két hatost kell dobni, a heteshez jó a 4+3, az 5+2 és a 6+1 is. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem matematikával foglalkozni.

–  Saját weblapján egyfajta kérdés-felelet formájában igyekszik támpontokat adni a modern művészet mibenlétéhez és befogadásához. Miért érzi ennek szükségét?

–  Azért, mert a kortárs művészetről szóló szövegek nagy része nemigen alkalmas arra, hogy a befogadáshoz szükséges minimumot ki lehessen hüvelyezni belőle, leginkább csak lehülyézve érzi magát az olvasó.

–  Sokszor elhangzik a kijelentés: a kortárs képzőművészek már jórészt egymásnak, no és annak a néhány szakírónak dolgoznak, akik belőlük élnek. Hogyan cáfolná vagy módosítaná ezt?

–  Az imént szó esett arról, hogy a közönség igényei fontosak. A kérdésben szereplő kör egyszerűen fizetőképes közönség. Komolyabbra fordítva a szót: a kérdés az, ki a kortárs művész. A nagykönyv szerint az, aki a kor szellemi áramlataiban részt vállalva alkot. Azt viszont, hogy melyek a kor szellemi áramlatai, senki se tudja, de vannak, akik nagyon biztosak benne, többek közt a kérdésben szereplő szakírók. A művészek kutyaszorítóban vannak: a kurátorok azt várják el tőlük, hogy senkihez sem hasonlítható, önálló zsenik legyenek, miközben egy nagyon szigorú kánon szerint megszabják, ki, miről, hogyan beszélhet. Ha valaki nem hajlandó a kánon szerint viselkedni, az kiírja magát a kortársságból, nem része a diskurzusnak. Megkaphatja a művészetkritika halálos varázsigéjét: nem releváns. Ebből a kutyaszorítóból csak a közönség tudna kihúzni minket. A helyzet az, hogy nem kevés alkotó igyekszik utánamenni a közönségének, például a designerek. De persze itt lehetne említeni az építészetet és a mozgóképes műfajokat is.

–  Az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Intézetének docense. Van arra lehetősége egy hallgatónak, hogy elsajátítsa mindazon technikai tudást, amit a festők és a szobrászok az évszázadok során létrehoztak? Egyáltalán szükség van még erre?

–  Röviden: van lehetősége, de nem biztos, hogy mindre szüksége van. A festők és szobrászok technikai tudása részben kényszerűség (ha ez alatt az olajfestést vagy a bronzöntést értjük), részben pedig olyan vizuális módszerek felfedezése, amelyek a kifejezéshez szükséges szellemi eszközök: például a kontúrok elmosása, a sfumato, amit Leonardo talált fel. Technikai eszközök terén sokkal jobban állunk, mint mondjuk, egy reneszánsz festő. Cserébe viszont a vizuális kifejezőeszközök: a kompozíció, színhasználat, a képalkotás terén túl kell tennünk rajtuk. Amennyiben ezt értjük technikai tudás alatt, a mai alkotókkal szemben támasztott igények sokkal magasabbak, így az oktatásban elengedhetetlen, hogy ezeket a hallgatóink megszerezzék.

–  Milyen a hallgatói hozzáállás: tisztelik a nagy elődöket, vagy csak túl szeretnének lenni már az unalmas és kötelező stúdiumokon?

–  Nem nagyon hiszem, hogy sok unalmas stúdiummal szolgálhatunk. Talán a jogi ismeretek és a tűzvédelem az. A vizuális művészetek eszköztára nem annyira szerezhető meg mechanikus gyakorlással, mint mondjuk, a táncművészeti technikák. Leginkább az ember agyát veszi igénybe: a gondolkodás és az érzékelés új útjait kell megtalálni. Ebben sikert és kudarcot is át lehet élni, de ezek egyike sem unalmas.

–  Magyarországon négy-ötezerre teszik az aktív művészek számát. Ekkora piacon nem sok ez egy kicsit?

–  Nem tudom, ki számít aktív művésznek. Az általam ismert képzőművészek közül kevesen élnek a munkáikból, sokuknak – engem is beleértve – van polgári foglalkozása, tanítanak és/vagy cégük van, amiben designerként működnek. Számomra a webdesign és a tanítás is fontos, egyrészt az anyagi függetlenség, másrészt a szellemi-szociális egészség szempontjából. Nem tudnám elképzelni, hogy abbahagyjam bármelyiket, akkor sem, ha zajos sikert aratnék a műtárgy-kereskedelemben.

–  Egy emberöltő múlva Ön szerint mit fognak a Műcsarnokban kiállítani?

–  Konkrétan a Műcsarnok tekintetében óvatos lennék bármiféle jóslással kapcsolatban. Világszerte tapasztalható, hogy a kortárs művészeti intézmények egyre nyitottabbak a közönséggel szemben: engednek az élmények iránti vágynak, és a kommunikációjukban is igyekeznek természetes nyelvet használni. Ez a folyamat itthon is elindult. Remélem, a kiállítóhelyek között előbb-utóbb elindul az egészséges verseny a közönségért és így a művészekért is.