Gdansk és a Hosszú utca

Szegény, nyomorúságos szláv halászfalu volt egykoron. Aztán erőd épült köré, aztán a pomerániai hercegek uralkodtak innen, majd jött Szent Adalbert, hogy megtérítse a környék népét. És megtért a környék népe – bármit is jelentsen ez. És ez a megtérés egyetlen pillanatra sem jelentette a harcok végét s a megbékülést. Gdansk a porosz–lengyel háborúskodás központja, oka és célja lett. Történt, hogy Mazowieski Konrád, a Piast dinasztia jeles tagja, Mazóvia hercege, 1226-ban behívta a Német Lovagrendet, hogy segítsen neki a pogány poroszok elleni harcban. A Német Lovagrend pedig jött örömmel – és nekilátott kiépíteni, majd megerősíteni saját hatalmát itt, Kelet-Pomerániában. 1308-ig tartott ez a munka, ekkor Gdansk az uralma alá került. Majd hetven esztendő elteltével a lovagrend megalapította az újvárost, ami egyesült az óvárossal, székhelyét pedig Velencéből áthelyezte Malborkba.

Gdansk tagja lett a Hanza-városok szövetségének, és a 14. századtól kezdve virágzó kereskedővárossá fejlődött. Kelet-Pomeránia és Wielkopolska – vagyis az úgynevezett Nagy-Lengyelország – lengyel hercegei azonban sohasem törődtek bele a város és Kelet-Pomeránia elvesztésébe. Folyamatosan harcoltak a Német Lovagrend ellen – a grünwaldi csata volt a nagy lengyel diadal –, és 1454-ben IV. Kázmér ismét hadat üzent a lovagrendnek. S bár a lengyelek Konitznál még vereséget szenvedtek, de ezután sorozatos győzelmet arattak, és végül Gdansk és Kelet-Pomeránia visszakerült a lengyel korona fennhatósága alá. Ez az állapot pedig fennmaradt egészen 1792-ig, az ország második felosztásáig, amikor a várost Poroszország kebelezte be. Utóbb Napó­leon ismét szabad várossá tette, majd a Népszövetség igazgatta. A második világháború iszonyatos évei után visszatért Lengyelországhoz – és következtek a kommunizmus borzalmas évtizedei, s abban Gdansk újabb heroizmusa.
Arra az időre, azokra a hősökre még visszatérünk.
De most térjünk vissza a régmúltba. Az óvárosba. Fordítva, mint ahogy az útikönyvek vezetnek, vagyis a Zöld kapun át. A Zöld kapu valójában egy palota. Ebben laktak a városba látogató lengyel királyok – és ebben lakik a flamand reneszánsz is, már amennyi megmaradt belőle. S az aljában, a földön ülve, látható még egy kicsike jóság is, amelyet magáénak mondhat a huszonegyedik század…
S a kapu mögött elénk tárul a Dluga, a Hosszú utca…

S ha elénk tárul, akkor tegyük fel a kérdést: miért van az, hogy bárhová megyünk a világon, az esetek döntő többségében az nyűgöz le bennünket, ami a régmúltból ránk maradt? Hogyan viszonyul egymáshoz az ember és épített környezete? Azt építjük csupán, amire technikailag képesek vagyunk? Vagy pusztán elszenvedjük mindazt, amit körénk építenek? Vagy azt építjük mindig, ami a lelkünkben lakik?
Félelmetes kérdések ám ezek… Különösen, ha egymás mellé tesszük gondolatban a Hosszú utcát és korunk lakótelepeit. S nem takarózhatunk azzal sem, hogy a negyven év kommunizmus tette szörnyűvé mindazt, amit újonnan létrehoztunk, mert Bronx vöröstéglás épületszörnyei és az ott kosárlabdázó feketék nem a kommunizmus hajótöröttei. S a tömeggel se takarózzunk, mert a tömeg mégiscsak állandó valahogyan. S amikor ez felépült, akkor is volt tömeg. Tömeg, még akkor is, ha a lelke talán szebb és épebb volt a miénknél…

Akkor pedig kénytelen vagyok azt gondolni, hogy eleinknek, akik megépítették a Dlugát, ilyen volt a lelkük. S ha ilyen volt a lelkük, akkor eggyel több okunk van mélységesen szégyellni magunkat… S ezzel a szégyennel kezdjük hát a sétát…

Íme, az Aranyház…
Színtiszta barokk. S a pompázatos, lelket, tekintetet égbe emelő barokk antik hősöket tett az Aranyház homlokzatára. Itt van Horatius Cocles és Mucius Scaevola, a két római hős, aki Rómát védte az etruszk Porsenna hadaitól. Itt van Themisztoklész, aki Hellászt védte Xerxész hadaitól. Itt van Brutus, aki a köztársaságot védte Caesar ellenében – bár ennél azért bonyolultabb volt ez a történet is… S itt van Szkander bég is, vagyis Kasztrióta György, aki az albánokat védelmezte az oszmán hódítókkal szemben. Csupa nemzetét védelmező hős. Talán nem véletlen, hogy éppen ők kerültek ennek a háznak homlokzatára itt, Gdanskban.

Kicsit odébb sétálva megállhatunk az Artúr-udvar előtt. Ez volt a kereskedők cégének székháza, majd az ország első tőzsdéje. Előtte áll a Neptun-kút, amelyet 1613-ban állítottak fel, azóta hirdeti Gdansk és a tenger elválaszthatatlanságát. Kovácsoltvas kerítése még az eredeti.
S utána mindjárt a városháza állít meg…

Érdekes, hogy itt a városháza nem áll külön, a főtér közepén, hanem belesimul az utca házsorába. De égbe bökő, reneszánsz tornya, s a torony tetején Zsigmond Ágost király jelzi, hogy ez mégis csak a városi elöljárók háza. S azok a városi elöljárók itt tanácskoztak egykoron, a vörös szalonban. A címeres kandalló melegében… A paradicsom és a pokol képei alatt – s Jézus elkerülhetetlen ítéletével a fejük felett. Vajon segített ez a környezet bölcs döntéseket hozni?…

S idekint, a Hosszú utcán, tovább varázsol az idő.
A Fekete Ház ugyan koporsó színű, de eleven, nyüzsgő életet dédelget mégis, évszázadok óta. Csakúgy, mint a Bordó-ház, amelynek bíborát lecsókolta az elmúlás…

Végül az Aranykapu foglalja keretbe a sétát. Abraham van den Blocke munkája a kapu, még 1612-ből. Ezen a kapun át érkeztek mindig a városba látogató királyok, hódítók és pusztítók. Manapság régmúlt idők szellemei járnak ki-be a kapun át, és megmosolyogják az ostoba arcú huszonegyedik századot, aki mindig megpróbál átszökni a kapu alatt, de újra és újra visszarettenti a kapu mögött feltáruló előkelő szépség.
Visszarettenti a Nagy Fegyvertár méltósága. Anthonis van Opbergen munkája a Nagy Fegyvertár, ugyanazé a holland építészé, aki megálmodta a helsingőri Kronborg-kastélyt is. Ott pedig Hamlet atyjának szelleme lebeg éjféli órán – s Hamlet töpreng az örök kérdésen:
„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki…”

Ezen töpreng a világ…
Ezen töpreng a színház az ablakban… Ezen töprengenek az óriási maszkok, amelyek életre kelnek, hogy részt vehessenek a játékban… Hogy ott legyenek a haláltáncban…
Színház a lelkekben…
Színház az időben…
Színház az elmúlásban s az újjászületésben…
Színház a Hosszú utcán… A városban… Napszálltától virradatig…