Feszültségoldó, féktelen tánc a rádió ritmusára

A plafonról mintha nagy fonálkötegek lógnának le, figyelmünket pedig már magára vonja a darabban később kiemelt szerepet betöltő rádió. Mindez már visszarepített minket az időben, még mielőtt a Bakos-Kiss Gábor által alakított narrátor elkezdene emlékezni, hogy végigkalauzoljon minket élete sorsdöntő és meghatározó nyarán.

A narrátor, vagyis Michael Mundy az Ír Köztársaság északnyugati részén található Donegal megye egy képzeletbeli kisvárosa, Ballybeg mellett él egy tanyán 1936-ban, édesanyjával, Chrisszel és annak négy nővérével: Kate-tel, Maggie-vel, Agnes-zel és Rose-zal. A kisfiú Michaelen kívül még egy férfi lakik a házban, a misszionárius pap, Jack bácsi, aki huszonöt év után tért vissza Afrikából, amnéziásan és fizikailag is legyengülve. Életük monoton ritmusát, amit a szegénység, az összezártság és a vidéki Írország nyomasztóan elmaradott légköre, bigottsága határoz meg, csak a hőn áhított új találmány, a rádió érkezése borítja fel.

A Marconi-típusú, már-már istenített szerkezet egyszerre hoz nekik boldogságot és keserűséget: a rádió­ban közvetített dzsesszre rendszeresen őrült táncba kezdenek, kivetkőzve magukból és néha ruháikból is. Így siratják elveszett vagy talán sosemvolt fiatalságukat, idézik fel a gondtalan lányságot, emlékeznek titkos ifjúkori vágyaikra, és egyben sóvárognak a civilizáció, a ha nem is nagyvárosi, de legalább a kisvárosi lét, a bálok és randevúk, a mozi jelentette felszabadultság iránt.

Aratás idején járunk, a Lughnasa-ünnephez kapcsolódó kelta rítusok felidézése révén pedig valamiféle különleges titok lengi be Brian Friel kortárs ír drámaíró darabját, amelyet Bozsik Yvette rendezésében a fények játéka és a hőn szeretett rádió hol halk, hol hangos zenéje emel ki. Nem beszélve az öt Mundy nővért játszó színésznők mesteri alakításáról: Bánsági Ildikó (Kate), Nagy-Kálózy Eszter (Maggie), Tompos Kátya (Chris), Tóth Auguszta (Agnes) és Nagy Mari (Rose). A Nemzeti Színház legjobb színésznőinek jutalomjátéka a Pogánytánc: tökéletes arányérzékkel mutatják be karaktereik fokozatos megőrülését az ír népzenei vagy big band-dallamokra. A Jack bácsit megformáló Rátóti Zoltán, valamint a Michael apját, Gerryt játszó Fehér Tibor csak asszisztálni tud mindehhez –  hiába nyújtják mindketten a maximumot – , bár közös, kalapcserélős jelenetük az előadás maradandó momentuma.

Bozsik Yvette koreográfiája és rendezése pedig nemcsak a kelta rítusokhoz és a dzsesszhez köthető féktelen felszabadultságot érzékelteti kiválóan, de a darab alapve­tően rettenetesen feszült, elhallgatott vágyakkal és titkos reményekkel teli légkörét is. Friel ugyanis amellett, hogy tűpontosan ábrázolja a harmincas évek ír társadalmát, csehovi szintű mélységgel, mégis érzékenyen tárja elénk szereplőinek lelkét. A Pogánytánc különleges színfoltja a Nemzeti Színház repertoárjának, az ősi ír múltba visszanyúló, erőteljes, mágikus és megkapó atmoszférájának köszönhetően. Megindító, elgondolkodtató és nem utolsósorban a lábunkat megállíthatatlan dobogásra késztető, hatásos előadás.

Brian Friel: Pogánytánc
(Nemzeti Színház)
Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette