Festett vallomások a szeretett vidékről

A hatvanhat éves Bukta  életművéből részleteket felvillantó és legújabb műveit is bemutató kiállítás kitölti a galéria tereit (Fotó: Hegedüs Róbert)

Megérkezett Bukta Imre Mezőszemeréről, és február 16-ig elfoglalta a Budapest szívében lévő Kieselbach Galériát: az egyik legismertebb kortárs képzőművész retrospektív tárlatát Kieselbach Tamás saját bevallása szerint már nagyon régóta tervezte. A hatvanhat éves Bukta életművéből részleteket felvillantó és legújabb munkáit bemutató kiállítás kitölti a galéria tereit. A művész mintegy három évtized fővárosi és szentendrei kalandozás után szülőföldjén, az általa ideális fekvésűnek tartott Mezőszemerén érzi magát otthon, ahol a kívülálló számára unalmas síkságon csak néhány gyér facsoport és mélyen bevágott traktorcsapa jelenti a változatosságot. Azért tiszta időben látszik a Mátra is, és ha még tisztább az idő, állítólag a Tátra is felkéklik. Ilyen adottságok mellett jogos a kérdés, hogy mit keres itt egy (sőt, Bukta példáját követve már több) képzőművész, hiszen általában olyan szemet gyönyörködtető helyekre szoktak visszahúzódni, mint Tihany, a Balaton-felvidék vagy épp a Dunakanyar.

A válasz maga Bukta Imre, az autodidakta képzőművészikon, aki már Szentendrén létrehozott egy jelentős életművet, aki már 1980-ban szerepelt a Velencei Biennálén, és aztán még kétszer képviselte hazánkat a rangos olaszországi szemlén. De mindeközben nagyon fontos volt az, amit Mezőszemeréről hozott: ami ott van az 1985-ben összerakott Hajnali szabad permetezésben és a most kiállított Katonatisztek disznótoron című alkotásán is. Mezőszemere, az ottani élet „szépsége” nehezen leírható esztétikai kategória. Bukta a legnagyobb szeretettel nyúl ehhez, így aztán az egyik legfrissebb (még nagyon érződik körülötte a terpentin), Falusi udvar című képén a gazba valamikor begurított, enyészetre ítélt traktorgumik is szépek tudnak lenni. Akárcsak a Hajnalt ugató kutyák című, szintén 2018-as munka fehér és fekete keverék ebei, amint egy kerekeitől megfosztott Trabant tetejéről köszöntik a napkeltét.

Nincs itt semmi „népiesch”, semmi romantika: megható szeretettel viszonyulást láthatunk Mezőszemeréhez, elesettségeihez. Pedig amikor a hetvenes évek elején a szomszéd faluban felnövő Bernáth(y) Sándorral nekivágtak a modern művészetnek, amikor a Bizottság zenekar gerincét adó feLugossyval, Wahornnal és Ef Zámbóval ontották a performance-okat, amikor elkészültek azok a pszeudotárgyak, távolinak tűnhetett Buktának Mezőszemere. De aztán mégis ott volt a „munkásparasztbicskában”, a „zsebkaszakészletben” és abban az akcióban is, amikor egy szalmakazalnak támogatták a műveket, aztán a Pista bácsit megkérték, hajtsa arra a teheneit nézőközönségnek. Bukta nem társadalomkritikát ad, inkább lírai művek ezek. A falunak pedig ő a „művész úr”, aki nem csak az istállóból kialakított műtermében piszmog, hanem ha szólnak neki, piros traktorjával fel is szántja a kiskertet, és betér a kocsmába is olykor. Önkormányzati képviselő, ha pedig minden jól megy, akkor létrehozza majd a világ mindenféle tyúkjait bemutató állatkertet Mezőszemerén. Mert szerinte fontos az is, hogy a gyerekek lássák, milyen is egy „mezei” tyúk vagy éppen egy kakas. És nem az egzotikus, ázsiai példányokról van szó: hiszen a magyar vidéken már alig van baromfi – irány a szupermarket, ha tojást vagy csirkecombot kell venni. És elgazosodnak a kertek is, a piros traktor egyre kevesebbet van munkában. Talán már a Delelő című kép három fekve kérődző magyar tarkáját is eladták, ahogy az erdélyi kis faluban, egy másik művön bemutatott Ilus néni is meghirdette a bárányait. Mert megöregedett, és a csobán, akinél bértartásban vannak, az is mindig becsapja.