Fekete-piros gyász

Kislány voltam még, amikor kolozsvári születésű édesanyám először adta kezembe Kányádi Sándor verseit. Persze nem rögtön a kemény-keserű, klasszikus és modern lírát ötvöző, számomra fel sem fogható darabokkal kezdtünk, hanem a kevéssé ismert gyöngyszemek egyikével, a Nagyküküllővel (1956). Az igazságtalanul elhanyagolt, kicsiny, „szabadon, mégis mértéket tartva”, Neruda-verssorként csordogáló folyóval Kányádinak köszönhetően ismerkedtem meg – élőben csak később láttam. Rajta keresztül ismertem meg második hazámat, hiszen nála szebben talán senki sem énekelte meg Erdély és a Székelyföld tájait, történelmét: a „Csíkországban, hol az erdők / zöldebbek talán, mint máshol” fekvő Nyergestetőn elesett huszárok csatáját (Nyergestető, 1965), Kós Károly emlékét (Kós Károly arcképe alá, 1968), Tamási Áron farkaslakai sírját, amelyből nemcsak szülőhazájához való ragaszkodása, de szerénysége is kitűnik: „Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek” (T. Á. sírjára, 1966).

Fekete-piros versének (1972) egyedi ritmusa a mai napig fülemben cseng, évtizedek után is fel tudom idézni, ahogy a kolozsvári Telefonpalota és a Malomárok közti járdaszigeten „Egy pár lány, két pár lány / fekete-piros fekete / táncot jár” – a költemény súlyát persze csak később értettem meg, amikor az erdélyi magyarok sorsáról, a keserűségről, a Ceausescu-rendszer kegyetlenségéről már többet tudtam. Akkor már egészen mást jelentettek az „Akár a kéz, ha ökölbe kékül. / Zeneszó, énekszó nélkül” sorok. Így jöttek aztán a komolyabb, keserűbb versek: A bujdosni se tudó szegénylegény éneke 1985-ből a „nyelvpecérré állt valamikori kenyerespajtással”, vagy az ugyanabban az évben írt Isten háta mögött, a borzasztóan erős indító képpel: az üres istállóval és jászollal, az elmaradó háromkirályokkal, a megünnepelhetetlen karácsonnyal. Nem telhet el úgy az adventi időszak, hogy ne olvasnám ezt a verset, amelyben Kányádi egyszerre tudott kemény, kegyetlen, mégis valahol nagyon könyörgő, nagyon kedves lenni („előrelátó vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a mosolyodnak”). Zsenialitása, költői leleménye, formai tudása, a klasszikust a modernnel ötvözni tudó képessége páratlan volt. Másik szeretett erdélyi költőmre, a fiatalon elhunyt Szilágyi Domokosra is Kányádit olvasva bukkantam. In memoriam Szilágyi Domokos (1976) című versének sorai immár neki szólnak: „örök-hiánynak /maradni örök- / jelenvalónak / bot nélkül vágni / a végtelennek”.

A budapesti Arany János utcai metrómegállóban egyetlen pad van, Kányádi Sándoré. Polgári kezdeményezésre állította a BKV 2002-ben, a költő 1982-ben írt, Hiúság című versének ilyetén kívánságát teljesítendő. Ha arra járnak, pihenjenek meg rajta, és emlékezzenek Kányádi Sándorra!

Kányádi Sándor:
Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994

Pályakép

Életének kilencvenedik évében tegnap hajnalban Budapesten elhunyt Kányádi Sándor Kossuth- és Prima Primissima díjas költő.

Kányádi Sándor 1929. május 10-én született a Hargita megyei Nagygalambfalván (Porembenii Mari), székely parasztcsaládban. A középiskolát Székelyudvarhelyen végezte, majd beiratkozott a marosvásárhelyi Színházművészeti Főiskolára, végül a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári diplomát 1954-ben. Tanárként soha nem dolgozott, 1950-ben Páskándi Géza fedezte fel, első versét az Ifjúmunkás című lap közölte. Munkatárs volt az Irodalmi Almanach, az Utunk, a Dolgozó Nő című folyóiratoknál, 1960-tól nyugdíjazásáig, 1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője. Első verseskötete Virágzik a cseresznyefa címmel, 1955-ben jelent meg, 1958-ban feleségül vette Tichy Mária Magdolna szerkesztőt, akivel két gyermekük született: Zoltán Sándor (1962) és László András (1971).
Költői pályájának korai időszakában „a szocialista lelkesedéstől megszállottan” bizakodó verseket írt az élet és a természet szépségéről. A kijózanodás a hatvanas években következett be, műveiben mind tudatosabban kötődött az erdélyi magyarsághoz. Költészete tartalmilag és formailag is megújult, az archaikus, hagyományos és a modern lírai elemek sajátos szintézisét valósította meg. Európában és a tengeren túl is számos helyen megfordult, először 1973-ban, Püski Sándor meghívására látogatott el az Egyesült Államokba és Kanadába. Bár 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, nem kapott útlevelet, erre tiltakozásul kilépett a román írószövetségből.

Részt vett a Digitális Irodalmi Akadémia megalapításában 1998-ban, az ő kezdeményezésére nyílt meg 2012-ben a budapesti Mesemúzeum és Meseműhely. Gyermekmeséket, -verseket is írt, műveit a Kaláka együttes zenésítette meg. Munkásságának fontos részét alkotják az esszék és műfordítások (Erdélyi jiddis népköltészet, Egy kismadár ül vala, Csipkebokor az alkonyatban). Műveit számos nyelvre lefordították.
Művészetéért több rangos elismerést, 1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-díjat kapott, 2009-ben vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét, és Budapest I. kerületének és szülőfalujának díszpolgára lett. Tagja volt 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémiának, 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. A Nemzet Művésze díjjal 2014-ben, Prima Primissima Díjjal 2017-ben tüntették ki.

Várhatóan szülőfalujában, Nagygalambfalván helyezik örök nyugalomra. A temetés időpontjáról a család később ad tájékoztatást.

Részvétnyilvánítások

Orbán Viktor (miniszterelnök): „Elment a legnagyobb. Isten Veled, Sándor Bátyám!” – búcsúzott Orbán Viktor a Facebook-oldalán.

Magyar Művészeti Akadémia: „Kányádi Sándor organikusan alakuló költészetének legfontosabb üzenete a szülőföld szeretete.” Az intézmény saját halottjának tekinti az elhunyt Kossuth-díjas költőt, írót és műfordítót. Mint az MTI-hez eljuttatott közleményükben írják, az ív, amelyet költői pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a 19. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ euró­pai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté.

Pécsi Györgyi (irodalomtörténész, kritikus, Kányádi Sándor monográfusa):  A költőnek a szülőföld „nem elvont eszme volt, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj-kultúra-ember egysége”. Kányádi Sándor versei különösen revelációszerűen hatottak a hetvenes–nyolcvanas években, amikor tudatosult, hogy ténylegesen is eltűnhetnek a határon túli milliós magyar közösségek, például a romániai magyarság is. „Költészete töretlenül hiteles: megformáltságban, nyelvében, versszerkesztésében sohasem haladta vagy előzte meg azt a szintet, melyet érzelmileg, gondolatilag birtokolt, idegen vagy félidegen felségvizekre sohasem hajózott, mindenkor az általa teljességgel birtokba vett világról írt, arról, amelyikben teljességgel otthon volt.” (Az irodalomtörténész 2003-ban jelentetett meg monográfiát Kányádi Sándorról.)

Szentmártoni János (író, költő, a Magyar Írószövetség elnöke): Kányádi Sándor igazi klasszikus volt, olyan egyetemes nagy költő, aki a saját értékein túl egyfajta összefoglalója, megújítója és továbbépítője volt a költészetnek. Szentmártoni megkerülhetetlennek nevezte Kányádit az irodalomtörténetben: „Nagyon sok szál benne összpontosult, amelyeket az évek során tovább szőtt.” A gyermekirodalom klasszikusának versein nemzedékek nőttek fel. „A szorgalom, az alázat és az olvasók szeretete tette azzá, ami.” Kányádi Sándor még a legkisebb falvakba is elment előadásokat, felolvasásokat tartani, bárhová, ahová hívták. Az a rendezvény, ahol megjelent, mindig megtelt a tisztelői­vel, nagy közszeretetnek örvendett.

Dávid Gyula (erdélyi magyar irodalomtörténész, szerkesztő, műfordító): Kányádi verseiben „azt mondta ki, amit mindnyájan éreztünk, csakhogy ő ki is merte és ki is tudta úgy mondani, hogy az magas művészet volt”. A kolozsvári irodalomtörténész abban látta Kányádi költészetének a nyitját, hogy nagyon egyszerűen, nagyon közérthetően tudott elmondani olykor mellbevágó dolgokat is. „Kezdő költőként Arany János szellemében, de az akkori idők költészeti igényét túllépve, tisztán tudott szólni tiszta és igaz érzésekről, és ezt a képességét akkor is megőrizte, amikor ezek az érzések bonyolultakká váltak. Azt mondta el helyettünk, amit mi is éreztünk, de amit nem tudtunk szavakba önteni.” A költő nagy hangsúlyt fektetett az olvasókkal való személyes kapcsolat kialakítására, sokszor együtt tartottak könyvbemutatókat, író-olvasó találkozókat, s Kányádi mindig elvarázsolta a közönséget. „Mindig azt éreztem, hogy a mesélése által el tud feledtetni mindent mindenkivel. Szívesen mesélt gyermekközönségnek is, mert tudta, hogy a jövő a gyerekek lelkében van, akiknek már ebben a korban meg kell tanulniuk tisztán, szépen élni és írni.”

H. Szabó Gyula (erdélyi magyar közíró, szerkesztő, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója): Kányádi Sándor költeményei mellett az erdélyi szász és jiddis népköltészeti fordításait is rendkívül jelentőseknek tartja. Szerinte ezekkel a fordításokkal a költő tudatosan próbálta Erdély kulturális sokszínűségét felmutatni. „Költészete értéke alapján odakerülhetett volna a Nobel-díj közelébe, csak nem volt olyan lobbierő mögötte, mint mások mögött. Nemcsak arra volt képes, hogy a romániai magyar költészet 1990 előtti ellenálló korszakában a legfontosabb gondolatainkat megszólaltassa, hanem képes volt átalakulni, és az új körülmények között sem veszítette el költői egyensúlyát, habitusát.”

Szabó T. Anna (költő, műfordító): Mindenki szerette Kányádi Sándort, hiányozni fog, mert nagy költő volt, és mert minden szavával, egész lényével élte és hirdette a magyar verset, a nyelv zenéjének gyógyító erejét és a félelem nélküli életet. „Tanító volt a szó legnemesebb értelmében: a világ szinte minden magyar közösségéhez ellátogatott, a legkisebb falvakba és a legtávolabbi városokba is elment, hogy eleven szavával, tréfáival és szelíd példájával mutassa meg, hogy a kultúra nem luxus, hanem létszükséglet.” Fiatalon titokban felpróbálta Arany János kalapját, idős korára megélte, hogy hívei padot állítottak neki az Aranyról elnevezett metró­állomáson. Zavarta ugyan, hogy még életében megdicsőült, mégis örült
a feléje áradó szeretetnek.

Gryllus Dániel (zeneszerző, zenész, a Kaláka együttes vezetője): Kányádi Sándor nagyon fontos szerepet játszott a Kaláka együttes életében, szinte nincs nap, hogy ne játszanánk valahol megzenésített verseiből. „Legyenek azok akár teljesen különböző alkalmak és rendezvények, Sándor bácsi ott van velünk. Számunkra óriási veszteség lesz a hiánya, mindig elmehettünk hozzá akár Budapestre, akár az erdélyi Nagygalambfalvára. Bár verseket az utóbbi években már nem írt, mert saját akaratából lezárta életművét, nagyon jókat beszélgettünk.”

Kányádi Sándor emlékére ma 18 órakor a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) emlékestet rendeznek, amelyen részt vesz a Kaláka együttes, Szentmártoni János, Mezey Katalin, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának vezetője, Szabó T. Anna, Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója, valamint a költő több barátja, pályatársa és tisztelője.