Évtizedek képi emlékezete

A magyar fotográfusok közül elsőként kapott Kossuth-díjat Korniss Péter, és először történt meg az is, hogy egy még köztünk lévő magyar fotósnak életműkiállítása nyílt a Nemzeti Galériában. Folyamatos emlékezet címmel mától január 7-ig tekinthetőek meg képei, amelyeken jól nyomon követhetőek az elmúlt öt évtized társadalmi mozgásai és a fotográfiai folyamatok is. A kiállításra három éven át készültek – a kurátorok Jerger Krisztina és Baki Péter –, sokszor átrostálták az anyagot, mert a rendelkezésre álló felület véges. Így maradhatott ki néhány általunk hiányolt, meghatározó fotó is, mint a széki halottas ház udvarán sűrűn álló gyászolókat ábrázoló kép. Mégis teljesnek mondható a válogatás, amely különleges, példaszerű életútról is tanúskodik, a forradalomban való részvétel miatt örökre elvesző jogi diplomával, az aprómunkákkal induló fényképezéstől egészen a képszerkesztésig, a hetvenes évek még élő paraszti kultúrájának dokumentálásától egészen a legutóbbi felvételekig.

Mindjárt az első képe a tárlatnak az 1973-as Siető asszony, a maga lendületével, a széki dombok közti magányával és erejével. És itt van a Falusi iskolások is, a sártengeren nagykendősen, fázósan átvergődő kislányokról, a Húsvéthétfő, a két hegedűssel és összekarolva nótázó szalmakalapos legényekkel, akiket tisztes távolból bámészkodó gyerekek kísérnek. Az időutazást egy másik történet követi: Korniss jobbára a mezőségi Széken készült fotóit valami csoda folytán 1972-ben kiállították a Műcsarnokban, volt is a tárlatnak visszhangja az erdélyi magyarokat lassan elfelejtő anyaországban, s most újra megtekinthetjük ezeket.

Ekkoriban fordult az alkotó figyelme az ingázók, a vendégmunkások felé is, akik Borsodból, vagy a Nyírségből a fővárosba jártak dolgozni. Megtalált egy Tiszaeszláron verbuválódott brigádot, akik a gázműveknek végezték a kulimunkát, köztük is Skarbit Andrást, aki a lefotózott személyi igazolványa alapján 1925-ben született, 1942-ben anyjával együtt szegénységi bizonyítványt kapott, és 1986-ig, nyugdíjaztatásáig ingázott a fővárosi munkásszállásokra. A fotóművész jóvoltából láthatjuk felgyűrt nadrágban, mezítláb a sáros munkagödörben, de láthatjuk kihajtott fehér inggel az úrnapi körmenetben is. Vagy a karácsonyfa alatt, fáradtan az éjféli misére várva, zuhanyzás közben erősen barna felsőtesttel és hófehér lábakkal – annak bizonyságául, hogy Korniss Péter szinte mindig baráti viszonyba kerül képeinek szereplőivel.

És ez meg is marad, így ment aztán vissza a fotós a rendszerváltozás sodrásában Székre is, megkeresni a régi arcokat. Persze, a paraszti kultúra alkonyát találja csak, azt a világot, amikor a háziszőttesek, varrottasok helyére a tarka és ócska műszálas takarók kerülnek, a családi fotók közé pedig Michael Jackson posztere.

A suhatagi lányokon még rajtuk a régi mellény, de a lábukon már tűsarkú van, a széki falumúzeumban pedig holland turista fényképezi a múltból odaültetett öreg, másra már nem jó prímásokat. Egy idős asszony pedig mint valami vén, fekete bagoly, úgy áll az új konyhabútor előtt – megváltozott a világ, üzeni a felvétel.

Most, a tárlat kedvéért 2014-től újabb, színes sorozatot készített Korniss, a Nyugati pályaudvarnál és a Széll Kálmán téren szőtteseket, hímzett terítőket szatyorból áruló asszonyokról: akik még lányként ott voltak a hatvanas évek végén a széki táncházakban.

Akiket most úgy is láthatunk, ahogy kis pénzért takarítanak, vagy éppen náluk alig idősebbeket gondoznak. Ott állnak a testük vonalait még csak sejteni sem engedő, legtöbbször bordó szoknyában, bordó kardigánban, és ha hidegebb az időjárás, bőrmellényben. Ott állnak pirospozsgásan, tollseprűvel a modern budai villában, kockás konyharuhával a pesti polgári lakásban. Vagy azokkal a nagy, számtalan terítőt, konyharuhát, zoknit elnyelő kockás szatyrokkal a pályaudvaron.