Emberek a történelem mögött

Már most előre le szeretném szögezni, hogy nem kifejezetten tartom az Oscar-díjat egy nívós, igényes mércének; vagyis nem feltétlen a legjobb filmek kapják az elismerést.

De hagyom is a kertelést és rátérek a lényegre: a filmre.

Yorgos Lanthimos eddig nem nyúlt mellé, nem tudom, hogy csinálja, de én tőle rossz, vagy csak nem kimagasló teljesítményt még nem láttam. Pedig egy kicsit aggódtam, amikor bejelentették, hogy a tavalyi, katartikus Egy szent szarvas meggyilkolása után egy évvel újabb filmmel jelentkezik a rendező, hiszen eddig nála ilyenre még nem volt példa. De azt már előre ki kell jelentem, hogy nem összecsapott műről van szó.

A történet a 18.századi Angliában játszódik. A trónon a betegeskedő és gyenge Anna királynő (Olivia Colman) ül, bár a királynőhöz igen közel álló Lady Sarah Malborough (Rachel Weisz) kormányozza az országot implicit és explicit módon is. A történet elején egy új szolgáló érkezik az udvarhoz, Abigail (Emma Stone), aki bájával hamar elnyeri Sarah bizalmát. De ahogy a politika és a háború egyre inkább lefoglalja Sarah-t, úgy foglalja el Abigail szép lassan a helyét Anna mellett. Elindul a verseny a királynő kegyeiért, így egész Angliáért.

A forgatókönyvírók, azaz Deborah Dean Davis és Tony McNamara kiváló munkát végeztek, a feszültség és a fanyar humor mesteri ütemben váltják egymást, ezzel a filmnek természetes ütemet adva, ami mellett fel sem tűnik a pontosan kétórás játékidő.

Amit igazán taníthatni lehetne a film kapcsán (sok más dologgal egyetemben), az a színészi játék: egytől egyig mindenki, még a mellékszerepet játszó Nicholas Hoult is remek alakítás hoz, de akik igazán uralják a képernyőt, az Olivia Colman és Emma Stone, akik eddig életük legjobb teljesítményét nyújtják. Itt meg kell említenem Rachel Weisz-t is, ugyanis ő is remekül alakította a szilárd és uralkodó Sarah-t, de a karaktere nem engedett akkora szabadságot a színészi játéknak. Viszont ami a karakterben benne rejlett, azt maradéktalanul kihasználta a színésznő.

Aztán térjünk ki a generációjának ha nem is az egyik legjobb, de mindenesetre az egyik legeredetibb rendezőjére, Yorgos Lanthimos-ra, aki olyan filmeket tudhat maga mögött mint a Kutyafog, A homár és a már emlegetett Egy szent szarvas meggyilkolása. A görög rendező készíti a legjobb szatírákat véleményem szerint, és bár a filmjei kiválóak, tényleg nem tudok belekötni egyikbe sem, azt be kell látni (illetve nekem kell belátnom), hogy az általam nagyra tartott filmeket korántsem a közönségbarátság jellemzi (nem voltam még olyan Lanthimos-filmvetítésen, amiről ne vonult volna ki két-három ember). Nem kell direkt polgárpukkasztásra gondolni, inkább csak olyan intenzitással drámaiak és groteszkek a filmjei, amit „igénybe veheti” a nézőt, így „sajnos” a film már nem lesz alkalmas agyfolyatásra. De A kedvenc esetében már kicsit hígabb lett az intenzitás, mégis megtartott minden olyan elemet, ami miatt egyedi rendező Lanthimos.

Nem csak a külsős forgatókönyvírók és a „könnyedebb” stílus lehet új a nézőknek, de a történelmi „díszlet” is, amit a rendező (és a forgatókönyvírók) kiválóan megragadnak azáltal, hogy a társadalmi berendezkedést, leginkább az arisztokráciát ábrázolja, amelyet megdöbbentő groteszkséggel, de mégis hitelesen mutat be.

Még egy témát szeretnék megemlíteni, ami rendszeresen megjelenik a görög rendező filmjeiben: az ember és a hatalom viszonya. Lanthimos rendkívüli humán szemszögből mutatja be, hogyan torzul el az emberség valakiben, aki valamilyen helyzetből adódóan másik embertársa fölé kerül. Ez hatványozottan igaz A kedvencre: Abigail és Sarah harca egy erős állítás, miszerint a hatalmi viszonyokat sokszor inkább a személyes, hétköznapi érdekek alakítják, mintsem valami ideológia. Hiába voltak Abigail-nek más céljai az életben (visszaszerezni a nemesi címét, hozzámenni a férfihoz, akit szeret), de miután megérezte a hatalmat, már semmi más nem volt a szeme előtt, csupán a céltalan hatalmon maradás.

Igazából mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a filmet. A drámai műfaj kedvelőinek felfrissülésként fog hatni ez az egyedi hangnem és a művészfilmesek sem fognak unatkozni. A film elgondolkodtató, humoros, megrázó és néhol gyönyörű képi világa van. Két ok miatt nem max pontszámos a film;

• 1, hiába jó filmről van szó, attól még kicsit fel van vizezve
• 2, az utolsó 10-15 perc egy picit ellaposodott.

Összességében tényleg az év egyik legjobb filmjéről van szó(A külföldi premier 2018-ban volt), amely,reményeim szerint, meghozza Lanthimosnak az aranyszobrocskát.

The Favourite (A kedvenc)
2018. ‧ Filmdráma/Tragikomédia ‧ Játékidő: 120 perc
Rendezte: Yorgos Lanthimos
Írta: Tony McNamara, Deborah Dean Davis

7.5/10