Elmosódó részletek

A kritikusok és a nézők számára a legnagyobb kérdés, a rendezőnek pedig a legnagyobb teher, hogy sikerül-e a Saul fiához hasonló magasságba érnie az új alkotással vagy sem. Sajnos azt kell mondanunk, Nemes Jeles nem tudta megugrani a saját maga által magasra tett lécet.Noha a Napszállta nagy sikert aratott az olasz szemlén, a filmszakmai sajtóban már elég vegyes fogadtatásra talált, az irányadó lap, a Variety kritikusának csalódást okozott. A minapi budapesti sajtóvetítés alapján úgy tűnik: hiába minden erénye, a Napszálltában a rendező sokat markolt, de keveset fogott.

Egy darabig izgalmas élményt nyújt a metaforikus történelmi krimi, talán még jó is lehetne, ha a történet nem lenne túlbonyolítva, tele meg nem oldott rejtélyekkel. Türelemmel figyeltük, próbáltuk nyomon követni az árva Leiter Írisz (Jakab Juli) kutatását a múltja sötét titkai után. Csakhogy a fiatal kalaposlány motivációi úgy mosódnak el a film végére, ahogy a háttér díszletei és eseményei Erdély Mátyás kamerája előtt.
Eleinte minden megfogható és éles. Nemes Jeles ismét remek kézzel teremtette meg a hangulatot, az 1910-es évek Budapestjét látni és érezni jó, annak ellenére, hogy a csodálatosan berendezett külsők és belsők nem igazán érvényesülnek a sok közeli felvétel miatt. Azt is viszonylag könnyű megszokni, hogy – mint a Saul fiában – itt is leginkább a főszereplő, Írisz tarkóját figyeljük, és bár Jakab Juli színészi játéka hagy kívánnivalót maga után, érteni véljük szándékait. Azt, hogy állást szeretne kapni néhai szülei kalapszalonjában, aztán, amikor kiderül, hogy van egy bátyja, az elveszett testvér utáni kutatást. Mindeközben Melis László a hangulathoz tökéletesen passzoló zenéje, illetve Erdély Mátyás szép képei miatt feldereng bennünk Huszárik Szindbádja.

Csak aztán egyre kevesbé látunk tisztán, Írisz össze-vissza rohangál, és nincs megmagyarázva se konkrét, se metaforikus szinten, hogy mit, miért csinál. A követhetetlen, lázálomszerű nyomozásban a remek mellékszereplők (a szalonvezető Zelmát játszó Dobos Evelin, Vlad Ivanov mint az új tulajdonos, Brill Oszkár vagy például Fodor Tamás szabómesterként) jelentenek kapaszkodót. A furcsa dialógusok sincsenek segítségünkre, Clara Royer, Matthieu Taponier és Nemes Jeles forgatókönyve pedig egymás után lebegtet indokokat, célokat, lehetséges magyarázatokat. E szürreális rohanás lendülete valahogy a nézőt is sodorja magával, egészen addig, amíg el nem érünk Írisz és bátyja második találkozásáig. A drámai tetőpont után kapunk is valamiféle megoldást, egy pillanatra nyugvópontot talál a film, és ha itt, a századik perc környékén fejeződne be a történet, akkor más érzésekkel állnánk fel a moziszékből. A hátralévő háromnegyed óra azonban már csak mindennek a felesleges túlbonyolítása, a feloldás bármilyen lehetősége nélkül.

Napszállta (Sunset)
Magyar–francia dráma, 144 perc, 2018
Rendezte: Nemes Jeles László
10/6