Kultúra

Elhunyt Apáti Miklós

A költő nem némul el a rémülettől

Ma hajnalban elhunyt nyugalmazott kollégánk, lapunk korábbi rovatvezetője, Apáti Miklós József Attila-díjas író, költő, újságíró.

Apáti Miklós 20141106
MH Fotó

Kevés embernek adatik meg, hogy felnőtt fejjel nemcsak a kollégájának és munkatársának, de a barátjának is mondhassa gyermekkori ideálját. Esetünkben azt a szerzőt, írót, akinek műveiért suhancként rajongott. Büszkén vallom, hogy nekem megadatott, és ezt nagy értéknek, ajándéknak is tekintem. Attól a pillanattól kezdve, hogy 1982-ben, alig tizenegy évesen, a tudományos fantasztikum iránt fogékony kölyökként először olvastam Apáti Miklós A Fekete Gén című regényét, évtizedek teltek el, s egy új évezredbe kellett belépnünk, mire egyáltalán megismerkedtünk személyesen, mire Apáti Miklós egy napon besétált a szerkesztőségbe, s attól kezdve kollégák, hamarosan pedig – az új évezred hajnalán –, a köztünk lévő korkülönbség ellenére barátok is lettünk.

Apáti Miklós 1944. július 5-én született Budapesten, 1962-ben vegyészmérnökként végzett. A következő nyolc esztendőben vegyésztechnikusként dolgozott, majd 1970-től a Hírlapkiadó Vállalat újságírója lett. Esztétika-filozófia szakon 1972-ben szerzett oklevelet, esti egyetemen. A Film Színház Muzsika rovatvezetője és a Kis Újság munkatársa volt 1973 és 1991 között, majd az Új Magyarországhoz távozott, ahol újságíró, de stratégiai igazgató és főszerkesztő-helyettes is volt. Ez utóbbi posztot látta el a Napi Magyarországnál is 1997–1998-ban. Utolsó munkaéveit szerkesztőségünkben töltötte, s immár súlyos betegsége miatt a Magyar Hírlaptól vonult nyugállományba.

Első verseskötete 1972-ben jelent meg Vándorút címmel, s a következő évben megkapta érte a Művészeti Alap elsőkötetesek író díját. József Attila-díjjal 1978-ban, Táncsics Mihály-díjjal pedig 1992-ben tüntették ki. Habár Apáti Miklós elsősorban költőként volt ismert, A Fekete Gén című regénye két kiadásban (1982-ben és 1987-ben) több tízezres példányszámban kelt el. Élete végén visszavonult az irodalmi közélettől, s habár több kiadó is megkereste azzal a szándékkal, hogy verseit összegyűjtsék, elzárkózott ettől. Ezekben az években a színház felé fordult, színműveket írt, Karády Katalin élete foglalkoztatta, illetve a színésznő-énekesnő kapcsolata Ujszászy István tábornokkal, több darabot is tervezett és írt is róluk. A K und K – Karády katonái című drámát Békéscsabán mutatták be.

Jellemző a kitartására, munkabírására és élni akarására, hogy a darab szövegén a kórházi ágyán kezdett el dolgozni – kemoterápia után. Apáti Miklós vidám jellemével átmeneti felépülése után is élvezte az életet: „Minden nap egy ajándék, nincs okom arra, hogy komor legyek” – mondta ekkoriban, miközben újabb színházi terveiről mesélt.

„A költözés, akár a vers: kockázatos. / Légy alázatos, ha útra kélsz, ha / versbe fogsz, s ha még szerelembe is, / hasznod ne nézd, csak rakd a lábad. // Szét azért mindent ne verj. / Éléskamra hűsére láss, és olyan oázisra is, / mely lehet, hogy nincs, de remélhető. / Romokat ne gyárts. Lépj, ne üss. // Ne ölj, ha elnémulnál a rémülettől, / mert logikus, hogy a »Mi lesz?« / kérdéséből a merő űr mereng reád. /Csak tűrt lehetsz, ha tűrsz” – így fogalmazott Apáti Miklós A költözés című verésben, ami már csak azért is érdekes, mert olyan típusú ember volt, akitől könnyűszerrel tanulni is lehetett. Nem oktatott ki, nem dorongolt le senkit, inkább csak egy-két kérdéssel vezette rá a tanácstalankodó munkatársait, bennünket, kollégáit a megoldásra.

Nem némult el a rémülettől, nem torpant meg, sőt, nem is gyártott romokat. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekből még véletlenül sem merengett volna fel a merő űr, hanem épp ellenkezőleg, ezekre csak egyértelmű válaszokat lehetett adni. És nem is csak a hétköznapi, szerkesztőségi életben, hiszen ha költészetét vizsgáljuk, versről versre haladva láthatjuk, hogyan fogalmazódnak meg Apáti Miklós kérdései, és hogyan találja meg a válaszokat ő maga mindezekre a felvetésekre, problémákra, dilemmákra, akárcsak a Szakállasodván című, remekbe szabott művében is.
A költözés című versében így folytatja gondolatmenetét: „Ne dőlj el és ne dőlj be káprázatoknak, / bár »fizetni kell majd mindenért«, / az élet mégse üzlet, angyalhad / ügyeli sorsod, míg szeretni tudsz. // Ha fogyna a jövő? Legutolsó / falatjaidat hosszan rágicsáld, / s lesz erőd lenni tovább: jutsz / majd új falathoz, másik jövőben.”

Nem, Miklós, a jövő nem fogyhat el – vitatkozom most vele holtában is. Hiszen Apáti Miklós ma elköltözött. Vállalva így a költözködés minden kockázatát is. Egy másik jövőben.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom