Élettelen főhős üres gondolatok útvesztőjében

Azzal még nem volna probléma, hogy koncepciójában Nora Helmer tizenöt év elmúltával egyszercsak újra betoppan családja életébe. Ez az alapszituáció önmagában valóban izgalmas. A baj ott kezdődik, hogy Hnath Ibsen szellemiségét, mondanivalóját, magát a figurát szemernyit sem tiszteletben tartva folytatta a történetet – és ott folytatódik, hogy miért kell ezt a rettentően amerikanizált, szörnyen hamis, ámbár politikailag természetesen végtelenül korrekt darabot a magyar nézőknek megmutatni. Miközben az eredeti műből jelenleg is fut egy rendkívül jól sikerült, érzékeny, maradandó előadás a budapesti Katona József Színházban Ónodi Eszter és Fekete Ernő remek alakításával. A kérdés csak részben költői, nem véletlen, hogy azon a csütörtökön, amikor mi láttuk az előadást, éppen csak félház volt.

A nézőt Juhász Katalin nagypolgári lakásbelsőt ábrázoló díszlete fogadja, azt a bizonyos ajtót, amelyen Nóra tizenöt éve távozott, és most újra bekopog, üvegfal választja el a megemelt, pódiumon kialakított szalontól. Ezzel a szintkülönbséggel Juhásznak legalább valamiféle mozgalmasságot sikerült vinnie a statikus képekből, kamarajelenetekből és monológokból felépülő darabba. Galgóczy Judit rendezésének többek közt ez az egyik legnagyobb problémája. Nem tudta megoldani, hogy a Hnath által Nóra szájába adott „filozófia” ne kiáltványszerűen hangozzon el, sőt, többször kiállítja a címszereplőt alakító Kováts Adélt a színpad közepére. Ezáltal a néző csőstül kapja a darab „mondanivalóját”: vagyis, hogy a házasság velejéig romlott intézmény, jobb volna egy olyan világban élni, ahol nincs, mert csak csalódást tartogat. Mindezt a Hnath szerint magát megvalósító, immár sikeres író Nóra mondja, aki köszönőviszonyban sincs az ibseni hősnővel. Az 1879-es hősnő legfontosabb jellemvonása ugyanis szerethetősége. Hogy akár egyetért vele a néző/olvasó, akár nem, meg tudja érteni, el tudja fogadni. Attól pedig, hogy Ibsen a dráma elejétől kezdve kiemeli erényeit – szeretetét, találékonyságát, empátiáját –, szimpatikussá, szívünknek kedvessé tud válni minden esendősége ellenére. Ez az, amire az önmegvalósítás mítoszában élő Hnath képtelen volt: az általa megrajzolt Nóra egyetlen megfogható tulajdonsága végtelen önzősége. Hiába Kováts Adél minden erőfeszítése, nem tud életet lehelni a hamis gondolatokkal ellátott, motiválatlan karakterbe, aki ráadásul a végén saját magának is ellentmond – mesterkélt lesz az egész, és egy pillanatig sem szerethető.

De nemcsak a szövegkönyv miatt rossz az előadás, vagy mert se tanulság, se katarzis nincs a végén, hanem mert a szereplők közt nem történik valójában semmi. A konfliktus hiányzik a legjobban Hnath darabjából, ami – mint Bécsy Tamás óta tudjuk – alapvető eleme egy színpadra szánt műnek. Így pedig semmi értelme sincs.