Élet a hatalom szolgálatában

Oliver Stone kilenc évet dolgozott fel Snowden életéből, onnantól kezdve, hogy a CIA közelébe került, odáig, ahonnan már történelem. A tény, hogy az NSA-botrány az évtized egyik legnagyobb sztorija, nem jelenti automatikusan azt, hogy Snowdenről filmet készíteni könnyű feladat. Mindenekelőtt el kellett dönteniük a filmkészítőknek, hogy mi a céljuk: tájékoztatni vagy szórakoztatni, vagy a kettőt egyszerre. Az első célt nehezíti, hogy bár Snowdennek köszönhetően rengeteg információ áll rendelkezésünkre, sem a CIA, sem az NSA – értelemszerűen – nem különösebben transzparens intézmény, szóval csak felületes betekintést nyerhetünk Snowden ottani munkájába. A szórakoztatáshoz a főhős életében nincsenek meg a hollywoodi fordulatok, de Stone azért megtette, amit tudott. Mindezt mértékkel, így a néző megússza a „kisember a világ ellen” giccset.

Miközben Snowden azért valóban kisember a világ ellen, s a film – egyéb információ híján, mondhatnánk – nagy hangsúlyt fektet arra, hogy bemutassa, miként vívódott és jutott elhatározásra attól kezdve, hogy belépett a szolgálat ajtaján, addig, amíg ki nem lépett onnan. Motivációját megfejteni nem különösebb bravúr, hiszen ő maga beszélt róla, értjük, hogy a számára elfogadhatatlan és megdöbbentő megfigyelési gyakorlatokat akarta leleplezni, mivel felháborította azok cinizmusa, és úgy gondolta, jobban szolgálja a hazáját azzal, ha mindez kiderül. Miközben a film nem ítélkezik azzal kapcsolatban, hogy Snowden tette végeredményben jó vagy rossz hatással volt-e az amerikai nemzetbiztonságra és úgy általában a világra, a főszereplővel egyértelműen jóindulatú. Bár a film végén, a kiszivárogtatás visszhangjának bemutatásakor előkerülnek a főhőssel szembeni vádak, a történetmeséléskor a rendező nem sejtet semmi ilyesmit.

A több mint kétórás, szórakoztató film áttekinti pályáját, a folyamatos titkolózásból fakadó magánéleti problémáit, és a hitelességet megőrizve, de kellő feszültséggel dolgozza fel Snowden és a Guardian újságíróinak közös munkáját is. A legtöbb felölelt témában felületes marad, de nem vezet félre. Mire ezt a filmet látjuk, a nézők már feldolgozták a három évvel ezelőtti sokkot a tömeges megfigyelésről, de valamit azért képes visszaadni abból a pillanatból.

A film egyik tételmondata nem veszít a súlyából: a megfigyelés nem a terroristákról szól. Az is ijesztő, hogy valaki figyelhet minket a webkameránkon keresztül, de az sokkal ijesztőbb, hogy a technikai lehetőségek – részben azok, amelyek kifejlesztésében maga Snowden is részt vett – hogyan szolgálják az amerikai hatalmi dominanciát, akár barátot, akár ellenséget kell megszorongatni. Ez nem új, csak a technika tökéletesedik, és vele együtt – Oliver Stone ábrázolása szerint – uralkodik el a gátlástalanság és a cinizmus a rendszer működtetőiben. S amíg a legtöbbeknek a tehetetlen düh marad, addig Snowden tehetett valamit – és tett is.