Egyszer volt, hol nem volt egy kislány és egy város

– A részben Budapesten készített Kirikou és a boszorkány húsz évvel ezelőtt valósággal berobbant az animációs világba, sőt, forradalmasította azt. Legfrissebb alkotását, a Dilili Párizsbant bő egy hónapja vetítik a francia mozik. Milyen visszhangja van?

– Két-három rosszkedvű írástól eltekintve nagyon jó kritikákat kaptunk. A francia kritikusok általában szeretik a filmjeimet, de azt mondják, ez lett a legjobb. Nehezen indult be, ugyanis az első három-négy hétben nagyon alacsony nézőszámaink voltak, mivel októberben Franciaországban júliusi meleg volt, és az emberek nemigen akartak beülni a moziba. Most már jól állunk, illetve, mivel a filmjeimet általában hosszú ideig vetítik, még később alakulnak a számok. Egyébként szeretem az ilyen közönségtalálkozókat, mint ami itt is volt, most az Anilogue-on, szeretek a nézőkkel beszélgetni, ilyenkor megértés és szeretet árad belőlük.

– A #metoo-érában miért szakította ki a részben a nők leigázásával és jogaival foglalkozó rajzfilmjét az „itt és most”-ból, és választotta a századfordulós, kulturálisan virágzó Párizst a nyomozás helyszínéül?

– Egyrészt azért döntöttem egy másik korszak mellett, mert én a tündérmesék nyelvét beszélem. Az „egyszer volt, hol nem volt”-tal tudom és fogom továbbra is kifejezni magam.
A mese először lehetővé teszi, hogy szépet alkossuk, ami mögé, amibe aztán a fontos kérdéseket is be lehet illeszteni. Ezáltal sokkal könnyebben elérem, megérintem az embereket, anélkül, hogy arra gyanakodnának, én most a 21. század kortárs aktualitásaiból fogom leckéztetni őket. Másrészt amióta filmezek, azóta mindig máshova teszem a cselekményt, és most végre eljött az idő, hogy Párizsba is megérkezzem, főleg 1900 Párizsába, ami egy nagyon érdekes hely. Bár ez a két ok egymástól függetlenül jött, szerettem volna egyesíteni őket, ami először lehetetlennek tűnt, de aztán rájöttem, így sokkal erősebb lesz a film. A szörnyű valóság már más kérdés: ha a nők elnyomásával, rabszolgasorba hajtásával kapcsolatos könyvet olvas az ember, akkor nem tud többé nyugodtan aludni, még akkor sem, ha errefelé ezen már túl vagyunk, a korszellemben benne van. Persze a filmbeli lányrabló szekta, amely egy férfiak irányította világban engedelmes rabszolgákká akarja változtatni a nőket, kitaláció. Ezért akartam egyesíteni a tündérmesével, az igazi szörnyűségek mellett az igazán jót is meg akartam mutatni, ami a mi nyugati kultúránk. Én hiszek benne. A mi civilizációnkat épp az tette naggyá, hogy képes változni, fejlődni, hogy az 1900-as évek elejétől a nők is előtérbe kerültek, hogy most már elfoglalhatnak olyan pozíciókat, ami korábban tiltott volt (és sok helyen még mindig az), hogy nők és férfiak tudnak jól együtt alkotni, gondolkozni, dolgozni. Ez fontos, ezt emeli ki a Dilili.

– Ez a kettősség jelenik meg a film képi világában azzal is, hogy az animált események valóságos helyszíneken történnek?

–  Rajzfilmes vagyok, magamat is rajzokkal tudom a legjobban kifejezni, illetve a mesék nyelvén. Ugyanakkor azt mondtam magamnak, hogy a valóságot fogom reklámozni, hogy a valóban szép Párizs még mindig létezik. Nem akarok becsapni senkit: a képek az Operáról, a grófné házáról vagy a boulevard-okról fotók, amelyeket én csináltam. Fontos volt, hogy a szecessziós Párizst rendesen vissza tudjam adni, azt meg ecsettel, grafikai eszközökkel nem lehet. Nem tudom Sarah Bernhardt ágyának csodálatos ornamentikáját minden részletében megrajzolni, vagy azt, ahogy átmegyünk a Garnier Opera aranyba borított foyer-ján. A fényképen minden apró részlet rajta lesz. De ha Budapestről lenne szó, ami szintén egy art nouveau stílusú város, amit csodálatosnak tartok, akkor is ez lenne a helyzet, hát, nézze meg itt a moziban az oszlopokat, le lehet ezt rajzolni?! Márpedig én eldöntöttem, hogy a valóságot fogom megmutatni, így hát a fotózáshoz fordultam. Nincs szükségem hazudozásra.

– Azon kívül, hogy írja, rendezi a filmjeit, általában Ön is rajzolja őket. A Dililiben megjelennek a századforduló művelődéstörténetének legjelesebb alakjai. Miért pont Pasteurt, Marie Curie-t, Toulouse-Lautrecet vagy éppen magát Eiffelt emelte ki a filmben?

– Mert ők azok, akiket a legjobban szeretek ebből az időszakból. A filmjeimben csak olyan figurák szerepelnek, akiket szeretek, és egytől egyig én rajzolom meg őket. Ilyen nagyságokat lerajzolni egészen megindító. Főleg ezt a három kivételes asszonyt: Marie Curie-t, Louise Michelt és Sarah Bernhardt-t, akik bár ugyanolyan fényesen tündökölnek, mégis teljesen mások. A legelképesztőbb az volt, hogy a filmben ugye Dililinek támad az a szép ötlete, hogy hármójukat le kéne ültetni egy asztalhoz – de elhangzik, hogy „ők olyan csillagok, amelyek útjai sosem keresztezik egymást”. Ugyanis amikor elkezdtem a munkát még úgy tudtam – az általános vélekedésből kiindulva –, e három nő sosem találkozott egymással. Ám amikor utánajártam, kiderült, hogy bizony ismerték egymást. Rábukkantam Louise Michel egy levelére, amelyet „kedves Sarah-mnak” címzett, és azt írja benne, hogy „nem tudtam beugrani hozzád egy búcsúpuszira tegnap, mert Londonba kellet utaznom”. Ez óriási dolog mai szemmel is, hogy egy olyan forradalmi nézeteket valló nő, akitől a kormány is félt, ilyen közeli barátságba kerülhetett egy olyan szupersztárral, mint Bernhardt. Ma ez elképzelhetetlen lenne. Sőt, közös darabon is dolgoztak. Arra is fény derült, hogy Bernhardt és Madam Curie is ismerték egymást: a színésznő játszott egy darabban, amelynek bevételével Curie-éket támogatta, így tehát találkoztak. Úgyhogy végül bennhagytam a szövegben a fenti mondatot, de lezajlik a találkozó.

– A film egyik legfurcsább, mégis természetesnek ható mozzanata, hogy az Új-Kalenódiából származó főszereplő kislány, Dilili tökéletes kiejtéssel beszéli a legválasztékosabb, akadémiai franciát. Miért?

– Ez volt az egyik dolog, amit az újságírók számon kértek rajtam, mondván: ilyen nincs, ez abszurd, borzasztó, lehetetlen. De miért lenne az? A történetben is világosan elmesélem, hogy Dililinek Louise Michel volt a tanítónője (történelmi tény, hogy őt oda száműzték),  ráadásul útban Párizs felé egy grófné vette gyámság alá, egy ilyen korú kislány, pedig mindent utánoz, tehát miért ne tudta volna öt hónap alatt a legválasztékosabb, legelegánsabb franciát elsajátítani. A lényeg egyébként még csak nem is ez, hanem az, hogy senki nem tanította máshogy beszélni, tehát csak így tud. Szépen, akadémiai kiejtéssel. Viszont amit tanul, azt rögtön tovább is adja, látjuk, ahogy Marie Curie kislányát kezdi tanítani a jolie szó helyes kiejtésére. Nekem pedig ez a legfontosabb: az általunk elsajátított tudás átadása.

---

Dilili története

A Dilili Párizsban főhőse az egykori francia gyarmatról, Új-Kaledóniából érkező kislány, Dilili, aki hatalmas tudásszomjjal és nyitottsággal veti bele magát a századforduló („Belle époque”) Párizsának kulturális forgatagába, új barátja, a kihordófiú, Orel oldalán, és közben felgombolyítja egy kislányokat rabló szekta rejtélyét. Miközben az egyetemes  művelődéstörténet olyan nagy alakjai elevenednek meg a vásznon, és segítik őt a nyomozásban, mint Louis Pasteur, Marie Curie, Marcel Proust, Toulouse-Lautrec, Picasso, Renoir, Gustave Eiffel, Sarah Bernhardt, Louise Michel vagy Rodin és Degas, no meg Edward, a walesi herceg, a film súlyos társadalmi kérdésekre is reflektál. A „fény városát” szembeállítja a sötét csatornákban rejtőző, nőket leigázó bűnszervezettel. A kislány nézőpontjából kibontakozó történet nem nélkülözi a humort sem, és fordulatai, valamint képi világa révén joggal nevezhető akár tündérmesének is.