Ecsettel szőtt képek, önértelmező részletek

Nagy B. István Szilvásváradon született 1933-ban orvoscsaládban, és kezdetektől fogva festőnek készült. A szakmát előbb Ferenczy Noémitől tanulta az Iparművészeti Főiskola gobelin szakán 1951 és 1956 között, majd Szőnyi István és Bernáth Aurél volt a mestere a Képzőművészetin még három esztendeig. Meghatározó évek voltak ezek, ahogy egyszer fogalmazott: hol reményt, hol aggodalmat kiváltó növendék volt, aki „utolsó mesterétől megtaposott önérzettel” találta meg magának a mostani kiállításon is hangsúlyosan szereplő zsámbéki templomot. A büszkén és dacosan álló romot, amit a magyar kultúrához vagy éppen történelmünkhöz, a magyar alkathoz érez hasonlónak. Ami egyik pillanatban kicsi és szánnivaló, a másikban pedig hatalmas és fenséges. Egy 2006-os összesítés szerint nyolcvan képet készített a zsámbéki sorozatból, ahol mindig fontos volt a háttér is, amiben hol felparázslik, hol az éjbe süpped, hol az ég felé tör, hol ragyog az arany alkonyatban, hol pedig szinte a vizek felett lebeg a 18. században egy földrengés miatt romossá váló román stílusú istenháza. Arcképsorozata mellett itt, ezeken a képeken figyelhető meg leginkább a szövéshez hasonlítható ecsetkezelése, amelyben – talán a gobelin szak miatt is – kisebb-nagyobb vízszintes vonalakból építi fel, „szövi meg” a formát és a színharmóniákat.

Egészen mást mutat viszont a mostani tárlat leglátványosabb része, az El Greco-sorozat. Amelyben bevallottan a krétai származású spanyol mester „térforradalmát” igyekszik megérteni Nagy B. István. Mégpedig úgy, hogy ezeken a több osztatú, bársony- vagy düftinelemeket is tartalmazó munkákon megjelenik Goya „sötét békétlensége” is. A bársony a festő szerint puha, meleg körítésnek van jelen azért, hogy a hagyományos keretekkel szemben óvja a képet, egy kicsit odébb tolja tőle a külvilágot. A nagy méretű, akrillal farostra feszített vászonra festett Greco-tanulmányoknak mindig van egy „főképe”, amit két alatta lévő kisebb, elnyúlt téglalap alakú részlet „emel a magasba”, mint Nagy B. István szerint az oltárok előtti predella, avagy dobogó a nagy templomi oltárképeket. A Greco-sorozat változatos, sokszor lilásba, bordósba forduló kékjei nem Domenico Theotocopuli kékjei, hanem a festő szerint a „hétköznapiságot elhárító kékek”, amelyek valóban különlegessé teszik ezeket az alkotásokat.

Különlegesek az életműben, és a kiállításon is fontos szerepet kaptak a Nagy B. István pályafutását végig kísérő Arcképcsarnok-sorozat darabjai is, ahol éppenséggel maga a portré a kisebb, és az uralkodó háttérrel együtt alkot egységet. Olyan ez az alkotó szerint, mint egy hangszeres kíséret az énekhez, magához a fejhez, ami nem igazán tud megszólalni eme kíséret nélkül. Emberfejeket, karaktereket látunk többnyire szem és száj nélkül, de mégis valamiféle tekintettel, mint ahogyan sokszor elfelejtjük magát a látott arcot, de a tekintetéből születő benyomás, az megőrződik róla jóval tovább.

A Csendes áramlat – Nagy B. István 85 emlékkiállítást szeptember 23-ig lehet megtekinteni a Vigadó hatodik emeletén.