Ecsettel írt úti jegyzetek, tussal rajzolt mindennapok

Az anyagot magángyűjteményekből és a családi hagyatékból válogatták (Fotó: Ficsor Márton)

A Ménesi út 65. szám alatti villából kialakított kis galéria a Molnár-C. Pál (1894–1981) Műterem-Múzeum, amely a család (Csillag Péter, a művész unokája és felesége, Éva), valamint a rajongók gondoskodása nyomán egyre érdekesebb, frissebb kiállításokkal, programokkal, koncertekkel jelentkezik, amellett, hogy igyekszik minél jobban összegyűjteni, illetve tematizálva bemutatni Molnár-C. Pál teljes életművét. A hétvégén megnyitott időszaki kiállítások is ebbe a sorba illeszkednek: elsősorban a húszas-harmincas évekre, a pályakezdésre, az inspirációkra koncentrálnak, és pár, eddig ritkán látott, magángyűjteményből származó darabot is felvonultatnak.

A Donnák és Madonnák – Molnár-C. Pál és Róma című tárlat, amely jövő júniusig látogatható, a Római Magyar Akadémia alapításának kilencvenedik évfordulójára emlékezik a művész itáliai ihletésű alkotásaival, hiszen Molnár-C. 1928–29-ben egyike volt az intézmény első ösztöndíjasainak, az ún. római iskola első képviselőinek. E római korszak legfontosabb szereplőin és történésein, a magángyűjteményekből és a család által őrzött hagyatékból válogatott, elsősorban nagy képekből álló kiállítási anyagon nagyon ötletes, forgatható tájékoztató tabló kalauzolja a látogatót. A Donnák és Madonnák kiállítás Molnár-C. egykori műtermében kapott helyet, a falakon körben tőle származó idézeteket olvashatunk a szépségről, boldogságról, szerelmeiről: Olaszországról, Párizsról és magyar hazájáról, arról a derűről, harmóniáról, örömről, amely művein mindig átszűrődik. Ahogy azt Prokopp Mária művészettörténész is hangsúlyozta a tárlat megnyitóján: „művészete a látomások, a trecento-quattrocento-álmok, -víziók birodalma”. Ennek egyik legtökéletesebb példája híres, Angyali üdvözlet című képe, de a Szent Cecília vagy a Legkedvesebb modellem Rómában ceruzával megörökített arcképe is e neoreneszánsz szépségideált tükrözik. Kicsiben megfestett itáliai útijegyzet-sorozatát, a városképeket, a római tartózkodását lehetővé tevő Gerevich Tibor olaszként („Tiberio”) ábrázolt portréját szépen kiegészítik MCP családi fotói, palettái, festékei, ecsetei és utazóbőröndje. A tárlatot szimbolikusan zárja le a Vénasszonyok nyara című kép, amelynek színes őszi falevelekké váló vércseppjeiből már modernebb, kissé szürreális hatások érződnek.

A Donnák és Madonnák kiállításból szépen vezet át a Tevere-parton című tusrajz a család egykori lakásából kialakított Tavasz Teremben látható másik kamaratárlatba, amely a Kor-rajz címet viseli, és Molnár-C. Pál Est-Lapoknak készített tusrajzait, illetve egy-egy rézkarcát, színes vagy fekete-fehér ceruzarajzát vonultatja fel, megidézve a húszas-harmincas évek világát. Ebben a kiállításban kapott külön sarkot az Est-Lapokban kitalált szignójáról már csak MCP-nek hívott művész Cyrano de Bergerac-fametszetsorozata, amellyel a párizsi világkiállításon 1937-ben Grand Prix-t, aranyérmet nyert. E rajzokról – bár teljesen más hangulatúak, mint az itáliai képek – ugyanaz a derű, öröm sugárzik, hiába fekete-fehérek, mégis tele vannak élettel. Csodálatos, ahogy a sportágsorozat képein egyszerű satírozással képes volt megjeleníteni a korcsolya éle nyomán a jégbe vájódó rovátkákat vagy a diszkoszvető lendületet vevő körbeforgását kísérő levegőmozgást, de jellegzetesen hosszúkás arcú figuráinak arcait is érdemes megfigyelnünk: rajzain minduntalan felbukkannak félig kifelé figyelő, kikacsintó szempárok. Ebből a fekete-fehér világból kiemelkedik a Modiano cigaretta híres, általa tervezett plakátja, a Tabánról készített, kivételesen színes utca- és pillanatképei, valamint a nagyon bensőséges hangulatú, Szeretlek című képen az ezerszínű hold fényében sétáló pár. Az 1940-es Bál után bubifrizurás hölgye Munkácsy Ásító inasát idézi, az 1924-es Szerelem egymásba olvadó arcairól Rodin A csók nevű szobra jut eszünkbe. Persze városképekből nincs hiány itt sem, római látkép és párizsi utcasarok köszön ránk a falakról. Molnár-C. felvonultatott rajzai egy már vészterhes időszakban a mindennapi életet örökítették meg, könnyed eleganciájukkal, vidámságukkal egyfajta csendes lázadásnak is beillettek. Valóban korrajzok: általuk (és a kísérő berendezési tárgyak, ékszerek, cigarettatárcák, parfümök) révén betekintést nyerünk egy, már történelminek számító időszak hétköznapjaiba. Kár, hogy e kamarakiállítást csak november elejéig lehet megtekinteni a múzeum nyitvatartási idejében, csütörtöktől szombatig, 10 és 18 óra között.

A római iskola mint korszak és stílus

A Klebelsberg Kuno kultuszminiszter által létrehozott Collegium Hungaricumok közül az 1928-ban újjászületett Római Magyar Akadémia első igazgatójává Gerevich Tibor művészettörténészt nevezték ki, aki az egyéni művészeti ösztöndíjak rendszere helyett egységes koncepció alapján nagyobb létszámú „évfolyamokat” válogatott össze, amelyeknek résztvevői legalább egy évet töltöttek Olaszországban – írja az Artportal.hu lexikonában Zwickl András. Gerevich elképzelésének a lényege abban állt, hogy a kor francia és német művészeti hatásainak ellensúlyozására a magyar művészek az olasz fővárosban inkább a klasszikus görög-római művészeti hagyományt, illetve a modern olasz művészet törekvéseit tanulmányozzák. Az első évfolyam tagjai különböző művészi előélettel érkeztek Rómába, ahol más-más hatások érték őket. Míg a Szőnyi-kör Árkádia-festészetének képviselőit (Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly) kevésbé érintette meg a kortárs olasz művészet, addig Molnár-C. Pál, Kontuly Béla és Medveczky Jenő festészetében erősen érződik az itáliai novecento reneszánszot idéző neoklasszicizmusának inspirációja. Gerevich szellemi irányítása mellett gyakorlatilag szabadkezet kaptak saját kifejezésrendszerük építésére, így a római iskola alatt nem egy akadémikusképzést kell értenünk, inkább az önképző körökre jellemző jóval nyitottabb szellemi közeget. Az első évfolyamok ösztöndíjasai először külföldi kiállításokon mutatkoztak be: az 1930-as Velencei Biennálén és az 1931-es padovai Szent Antal-emlékkiállításon nagy sikert arattak. 1931-ben került sor első hazai szereplésükre a Nemzeti Szalonban. A külföldi elismerések ellenére a római ösztöndíjasok művészete Magyarországon túl modernnek számított. A művészeket az állam csak később juttatta reprezentatív feladatokhoz (párizsi világkiállítás pannói, 1937). Nagyobb megbízásokkal elsőként a katolikus egyház látta el őket, ezek közül a legjelentősebb az 1933-ban felszentelt, heves vitákat kiváltó városmajori templom, amelynek minden részét római ösztöndíjasok készítették (Árkay Bertalan, Sztehló Lili, Pátzay Pál, Molnár-C. Pál). A római iskola megjelölés így a részt vevő művészektől függetlenül egyre inkább egy – elsősorban vallásos tárgyú műveket felvonultató – itáliai igazodású neoklasszicista stílustörekvés megnevezésévé vált.