Kultúra

Drakula gróf az első világháborúban

„Tehetséges színészt nyertek vissza benne” – Egy vámpír az orosz fronton: Lugosi Béla kitüntetéssel szerelt le a hadseregtől

Úgy vált a hollywoodi filmgyártás korszakos jelentőségű figurájává, hogy gyakorlatilag egyetlen olyan komolyabb filmben sem játszott, amelyet maradandó alkotásnak mondhatnánk.

Lugosi Béla 20141107
Lugosi Béla egy kozák tiszt felszerelésében (a Színházi Élet fotója 1916-ból) (Fotó: MH)

A világviszonylatban is legismertebb magyar színész, az erdélyi származású Lugosi Béla, a vámpírfilmek legendája annak ellenére jelentkezett frontszolgálatra az első világháborúban, hogy jogosult volt a hadkötelezettség alóli mentességre. Az orosz fronton megsebesült, és leszerelése után kitüntették. S mégis a harctéri sebesülése okozta később a bukását: a fájdalmai miatt felírt morfium rabja lett, függőségéből haláláig nem tudott kigyógyulni.

Vélhetően kevesen gondolnák, hogy a száz éve kezdődött első világháború egyik magyar harcosa volt a későbbiekben hollywoodi Drakula-szerepeiről elhíresült színművész, Lugosi Béla, pedig hadnagyként szolgált az orosz fronton. A rendszerváltozás előtti kultúrpolitika annak ellenére sem „kedvelte” őt, hogy még a tengerentúlon is kommunistának vallotta magát, s ezért viszonylag kevés ebből az időszakból a vele kapcsolatos irodalom. Alakja a későbbiekben sem vált igazán elfogadottá – inkább „csak” izgalmassá, titokzatossá, bulvártémává, egyszersmind egy rétegkultúra kedvencévé –, ugyanis ezek a vérszívós vámpírfilmek, különösen mai szemmel nézve, egyáltalán nem voltak maradandó alkotások, tehát főszereplőjük a rendszerváltás után sem kerülhetett magasabb fokra a ranglétrán. Mindez pedig hozzájárult ahhoz is, hogy rengeteg tévhit terjedjen el vele kapcsolatban. Elég csak beütnünk a nevét valamelyik internetes keresőbe, s máris számtalan, egymásnak ellentmondó – ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen forrásból származó – információt találhatunk róla. A Városligetben, a Vajdahunyadvár délkeleti sarkában 2003 óta látható mellszobrának alkotója is ismeretlen, csak annyit olvashatunk rajta, hogy „HZ 2003”, és nem tisztázott az sem, hogy a mű hogyan, kinek a kezdeményezésére – magánakciójaként – került oda. Lugosi Béla úgy lett egy filmes korszak jellegzetes figurája, amerikai ikonja, világsztárja, hogy komolyabb és jelentősebb, valóban maradandó filmszerepe gyakorlatilag nem is volt.





A kísérleti lélektan tanára

A település két partját összekötő vashíd a Temes megyei Lugos városának legismertebb jelképe, Temesvártól hatvan kilométerre délkeleti irányban, a mai Romániában található. A Temes, a Duna bal oldali mellékfolyója szeli ketté a várost, amelynek neve emlékezetes lehet még arról is, hogy egykori vármegyei székhelyként a térség egyik jelentős gazdasági és oktatási központja volt. Már a 19. század végén több mint ezer főt foglalkoztató téglagyár működött itt, a századfordulón pedig bevezették a villanyvilágítást, és új színházépületet avattak. Itt született 1872-ben a később József Attila verséből országos hírűvé vált Horger Antal nyelvészprofesszor, 1882-ben pedig Blaskó Béla Ferenc Dezső, aki később felvette szülővárosa nevét, s Lugosi Bélaként vált világsztárrá.

Blaskó Béla nem volt példás tanuló, sem jó diák. Tizenkét évesen hagyta ott az iskolát, és szökött meg otthonról. Kezdetben bányamunkásként dolgozott, és más alkalmi munkákból tartotta el magát, belekezdett mindenbe, amihez egy kisgyereket odaengedtek. Majd érdeklődése egyre inkább a színház felé fordult, lenyűgözte a teátrumok világa. Először Szabadkán lépett színpadra, s játszott Temesváron, Szegeden, Debrecenben is, és évekig vándorszínészként járta az országot. Budapestre kerülve később elvégezte Rákosi Szidi színitanodáját, s ekkoriban több fővárosi színházban is megfordult, végül pedig 1913-ban Tóth Imre szerződtette a Nemzeti Színházhoz a harmincéves Lugosit. Kezdetben többnyire kis feladatokat kapott, leszámítva Madách Imre remekműve, Az ember tragédiája Ádámját.

Az első világháború kitörésekor lelkesen jelentkezett az osztrák–magyar hadseregbe, annak ellenére is, hogy a színészek felmentést kaphattak a hadkötelezettség alól. Hadnagyi rangban szolgált az orosz fronton, s félesztendei szolgálat után megsebesült. Budapesten ápolták, de miután felgyógyult, a kórházból szinte egyenesen visszament a frontra, ahol idegösszeomlást kapott. Igen súlyos állapotban szállították ismét kórházba, de ekkor már a neve annyira ismert volt, hogy erről még a Színházi Élet című lap is beszámolt. Felépülése után – szabadságos katonaként – tért vissza a színpadra. A harctéren mutatott bátorságáért később kitüntették.

„A színháziak kedvelik Lugosi figuráját, de nem ismerik el nagy színésznek. Jóképűsége, arisztokratikus tartása, méltóságteljes pózai, előkelő magatartása szinte kiáltott a társalgási darabok és az amorózók után. Következésképp a közönség körében roppant népszerű volt, a kritika fenntartásokkal kezelte” – jegyzi fel róla életrajzírója, Kővári Orsolya. Hogy mégsem volt a korabeli fővárosi színházi élet jelentéktelen figurája, jelzi például, hogy Kosztolányi Dezső is foglalkozott vele, még ha méltatása negatív hangvételű is volt. A Görögtűz című előadás a költő szerint szerencsétlenül sikerült szereposztását elemezve egy alkalommal így fanyalgott a Pesti Naplóban: „Lugosi Béla délceg jelenség, a frakk úgy áll karcsú termetén, mintha ráöntötték volna, s láttára a nézőtér hangosan felsóhajt, de vajon ki hiszi el ennek az egyébként kellemes színésznek, hogy civilben genfi egyetemi tanár? Nem, ő mindvégig csak igen csinos, magyar hősszerelmes. Szerepe pedig éppen arra épül, hogy csak játssza a vidékit, belül ő a »kísérleti lélektan tanára«, ízig-vérig európai és tudós. Nem csoda, hogy a kifejletnél nemcsak a szereplők csodálkoznak ezen, de mi, nézők is, kiknek mindezt már régen tudnunk kellett volna, el kellett volna hinnünk.”

A maliciózus kritikák, a szakma bizalmatlansága ellenére Lugosit mégis elérték a nagyobb és jelentősebb feladatok is, s így eljátszhatta a Jézus élete és halála című passió címszere­pét, a Nemzeti Színházban pedig volt Rómeó és Hamlet is. Színpadra lépett a Pakots József író, újságíró, politikus és országgyűlési képviselő, a magyar szépirodalom nemzeti szellemben való művelése érdekében 1876-ban alapított Petőfi Társaság tagjának szövege alapján készült, Egy karrier története című darabban, valamint játszott Szomory Dezső színművében, a Maria Antoniában. „Színház után a New York Kávéházba megyünk” – hirdette akkoriban a Színházi Élet.





A talentumos művész

A központi hatalmak és az Orosz Birodalom között húzódó keleti front az első világháborúban nagyjából kétszer hosszabb volt, mint a nyugati. Az oroszok 1914 augusztusában rohanták le Kelet-Poroszországot, s a németeknek csak Tannenbergnél sikerült megállítaniuk őket. Ennek a csatának a jelentőségét növelte, hogy a kétszeres túlerőben lévő oroszokat sikerült feltartóztatni, négy hadtes­tük megsemmisült, egy másik szétszóródott, egy pedig – tévedésből – visszavonult, s ezzel magára hagyta a többieket. A harcban vesztes félnek ötvenezer embere esett el vagy sebesült meg, s mintegy kilencvenezren kerültek hadifogságba. Történelmi érdekességként jegyezték fel, hogy németeknek nagyjából hatvan vasúti szerelvényre volt szükségük ahhoz, hogy elszállítsák az ekkor zsákmányolt lovakat és felszereléseket. De a győztesek vesztesége sem volt csekély: csaknem tízezer német katona estet el a csatában. A következő évben Németország lerohanta Lengyelország nagy részét, a Monarchia pedig jelentős területeket foglalt el Szerbiától. A keleti fronton végül 1918-ban, a németek és oroszok között Breszt-Litovszkban megkötött különbéke zárta le a harcokat, s ezzel Németország megszerezte Ukrajnát, Lengyelországot, Finnországot és a balti államokat.

Az ekkor már ismert színészként jegyzett Lugosi Béla ebben az időszakban részben a frontszolgálata, részben pedig kórházi kezelései miatt eltűnt a színpadokról. Leszerelését azonban a Színházi Élet című lap is harsányan ünnepelte: „Egész arcképcsarnokot közöltünk már bizonyságául, hogy a jó színész minden szerepben egyformán jó, még a hős katonáéban is. Egész sereg színészhősünk van már, akik különböző harctereken értek el nagy sikereket. Igaz, hogy közülük sokan drága árt fizettek becses és fiatal életükkel. Éppen ezért talán kissé illetlen öröm fog el, valahányszor arról értesülünk, hogy a mi embereink közül becsületes kötelességteljesítés után épen és sértetlenül tért vissza legigazibb hivatásához a színpadhoz.

Ezzel az örvendezéssel jegyezzük fel itt Lugosi Béla nevét, akit alig három esztendő alatt két fővárosi színház közönsége fogadott kegyeibe éppúgy, mint ahogy előzőleg néhány esztendeig a magyar vidék egyik legnépszerűbb színésze volt. A Magyar Színház után került át gyorsan a Nemzetibe, ahol hamarosan nagy feladatokban értékelték kitűnő tulajdonságait. A háború kitörése azonban jó időre félbeszakította ezt a pompásan induló színészi pályát, s a mozgósítás első napján Lugosi Béla is készségesen vállalkozott a legnehezebb, de talán a legfontosabb szerepre. Hat hónapig verekedett északon és délen. Az elegáns szalonszínészből szakállas, bajuszos marcona katona lett, aki legfeljebb gépfegyverek kattogásában álmodozhatott a tapsról. A hatodik hónapban aztán egy ilyen tapshoz hasonló gépfegyverkattogáshoz túlságosan közel jutott, és súlyos sebével került fel egyik fővárosi kórházba. Néhány heti ápolás után azonban újra talpra állt s most a változatosság kedvéért a szerb és orosz front után az olasz fronton »dolgozott« sok hónapon át. Végül is az idegei mondták fel a szolgálatot, és súlyos betegen került kórházba. Most pedig tartósan szabadságolták. Mit tesz ilyenkor a vérbeli színész? Kipiheni majd kétesztendei fáradalmait? Nem. Hanem sürgősen jelentkezik az igazgatójánál új munkára. Elvégre egészen bizonyos, hogy ha valakinek az idegei nem is elég egészségesek már ahhoz, hogy ágyúbömbölés’ hallgasson, attól még egészen nyugodtan hallgathatja a közönség tapsát, s felsőbb parancsok helyett egész jól teljesítheti az igazgató vagy a rendező utasításait. Így tett Lugosi Béla is, s a Nemzeti Színháznál természetesen szíves örömmel fogadták a tálentumos művészt, a ki a háború előtt egy némely szép és értékes sikerrel tett nagy ígéretet jövendő pályájára. Lugosi tehát levetette a katona ruhát, sőt levetette az oroszoktól kölcsönkért téli kabátját és kozákkucsmáját is, melyben egyik fényképünkön bemutatjuk, s visszavedlett sima arcú elegáns civilemberré, s ebben a régi s egyben új alakjában lesz szerencséje legközelebb a Nemzeti Színház közönségének. Bizonyos, hogy ennek a viszontlátásnak sokan örülnek, akik Lugosi Bélát háború előtti szerepléseiben megszerették, s örvendenek neki a színháznál is, a hol mindenkor becsületes, szorgalmas, hasznavehető és – főleg tehetséges színészt nyertek vissza benne” – örvendezett 1916. április 2-i számában a Színházi Élet.





Hazafiasság és morfium

Ahogyan hazafiasságtól ittasultan, hazaszeretettől lelkesülten jelentkezett frontszolgálatra, Lugosi, ugyanolyan fanatizmussal vetette bele magát a színészszakszervezet megalapításába a Tanácsköztársaság idején, amit életrajzírója is baklövésnek minősít. A Kun-rezsim bukása után elhagyta az országot, előbb Bécsben és Berlinben próbálkozott, ahol több filmszerepet is kapott, mégis Amerika mellett döntött, ahová illegálisan szökött be 1920 decemberében: egy szállítóhajó gépészeként érkezett New Orleansba, és onnan „osont” tovább New York felé.

Drakula szerepét először hét évvel később játszotta színpadon, hihetetlen sikerrel a Broadway-n, majd amikor 1931-ben film készült belőle, akkor szinte természetes, hogy őt kérték fel arra a főszerepre is. S ezzel új élet kezdődött el számára.

Ennek köszönhetően minden bizonnyal ma Lugosi a földkerekségen a legismertebb magyar színész, aki csillagot is kapott a hollywoodi hírességek sétányán – egyetlen magyar színészként. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy milyen elszántan vett részt az első világháború küzdelmeiben. S feljegyezték róla azt is, hogy orvosai épp a harci sebesülése miatti fájdalmainak kezelésére írtak fel neki először morfiumot. Ezzel elindítva őt a függőség útján, amire aztán a karrierje és az élete is ráment.