Dokumentumfilm mint eszköz

A rendszerváltás előtti időkben, ha valakinek nem voltak betonbiztos kapcsolatai, akkor a főiskola után talán soha az életben nem kapott lehetőséget egész estés játékfilm elkészítésére. Ha valaki érvényes gondolatokat akart megfogalmazni, netán társadalomkritikával szándékozott élni, annak az egyetlen lehetőséget erre a dokumentumfilm jelentette. Az 1959-ben alapított Balázs Béla Stúdió a műfaj zászlóshajója volt, sorra készítették itt a kényes és az akkori magyar valóságot nem éppen a legfényesebb oldaláról ábrázoló alkotásokat. Ebből a műhelyből nőtt ki a Budapest Iskola is, amely a dokumentarista stílust már csupán szinte ürügyként alkalmazta.

Ebben a mozgalomban találta meg a helyét Vitézy László is, aki egy korábbi interjúnkban részletesen elmesélte, hogyan játszották ki akkoriban a cenzorokat: a Rejtett hiba című filmje kapcsán például – ami egy öntőformába zuhant fémgyári munkás halála utáni eljárás és a vezetőség felelőségének eltussolását mutatja be – azt kommunikálták, hogy a gyári melósok mindennapjairól forgatnak filmet, és bár az alkotás súlypontja végül a feljebbvalókra terelődött, mégsem tudtak belekötni, így végül levetítették a televízióban. Élesebb szemű cenzorok esetében azonban ez a taktika nem mindig működött, gyakran csak bemutatási kötelezettség nélkül engedtek egy-egy produkciót leforgatni, ami nagyjából egyet jelentett a betiltással, de csak majdnem, hiszen filmklubokban ezek az alkotások is levetíthetők voltak.

A Vörös föld szintén trükközések árán kerülhetett televízióba, a stúdióvezető csupán annyit kötött a cenzorok orrára, hogy a vidéki bányászokról forgatnak filmet, és mire rájöttek, hogy ennél azért többről van szó, már lement a televízióban. Dárday István forgatókönyvének a főszereplője Szántó László egy egyszerű vájár, akinek malacai házától nem messze a földből egy nap bauxitot túrnak elő, a munkás pedig meglátja a kőzetben rejlő lehetőséget, hiszen a bauxit olcsón és a felszínről kinyerhető, társaival el is végez néhány próbafúrást, az illetékesek azonban nem is reagálnak a felfedezésre, a Tudományos Kutató Tröszttel sincs egyetértés, végül azonban megváltozik az álláspontjuk, kitelepítik az egész falut, ledózerolják a házakat, a felpaprikázott lakosokat pedig a munkások ellen fordítják, miközben a felfedezést eleinte szóra sem méltató vagy éppen azt szabotáló geológusok és vállalatvezetők átveszik a kitüntetéseket. Ahogyan a korszak más fikciós dokumentumfilmjeiben, ezúttal is amatőr színészeket láthatunk, akik egy azonos élethelyzetben levő, nagyon hasonló sorsú embert alakítanak. Vitézy a művel az 1983-as Filmszemlén átvehette a legjobb rendezőnek járó elismerést, de díjazták visszatérő operatőre, Pap Ferenc munkáját is, a Vörös föld pedig Salernóban elnyerte a nagydíjat. Nem véletlenül, szocializmus sem kell ahhoz, hogy az ember érezze, a mű tűpontosan mutatja be nem is csupán a korabeli, de a mindenkori bürokrácia működését.