Doktor Herendi, a filmrendező

„Fontos, hogy a stáb is jól érezze magát munka közben” (Fotó: Ficsor Márton)

– Fogorvosi családból származik. Honnan jött a filmművészet iránti rajongás?

– Családi jó barátunk volt Fábri Zoltán, és így meglátogathattam a forgatásokon. Jelen lehettem A Pál utcai fiúk és Az ötödik pecsét elkészültekor is. Annyira vonzó volt ez a világ, hogy már akkor eldöntöttem, ezt szeretném csinálni. A szüleim viszont nagyon féltettek, mert a szocializmusban csak néhány olyan kiváltságos rendező volt, aki akkor csinálhatott filmet, amikor csak akart. A nagy többség eléggé nyomorgott, azt hiszem, apám ettől tartott leginkább.

– Ezért diplomázott mégis fogorvosként?

– Igen is, meg nem is. Nem adtam fel a rendező szakot, de akkoriban még csak úgy lehetett oda jelentkezni, ha már volt az embernek valamilyen diplomája. Az akkori fejesek úgy gondolták, hogy huszonhárom éves kor alatt még nincs kialakult világképe a jelentkezőnek. Én megkérdeztem, hogy jó-e a fogorvosi diploma is. Mondták, hogy igen, az is végzettség. Úgy voltam vele, hogy akkor a szüleim is megnyugodnak, mert lesz egy diplomám, én meg próbálkozom később.

Pár év múlva újra jelentkeztem, már a megfelelő papírral, de nem vettek fel. Így kicsit ottragadtam a Fogpótlástani Klinikán, ahol egyetemi tanársegédként taníthattam. Ezt nagyon élveztem, mellette pedig magánfogorvosként is dolgoztam. Egy idő után viszont meguntam a dolgot. Persze nem tagadom meg ezt a szakmát, nagyon szerettem csinálni, de még jobban érdekelt a filmrendezés.

– Mi volt aztán az ugródeszka az álom megvalósulása felé?

– Kapóra jött a rendszerváltás, amikor is elindult egy új szakma, ez pedig a reklám. Gyakorlatilag bárki odaszemtelenkedhetett, mert ennek a területnek még nem voltak idehaza szakemberei. Ha pedig valaki bizonyította, hogy van benne egy kis fantázia, tehetség és alázat, akkor ott is tudott ragadni. Én ezen az úton haladtam. Először külsősként reklámszövegeket és reklámfilm-forgatókönyveket írtam. Gyakorlatilag a betegeimtől merítettem, mert sokan jártak hozzám kezelésre erről a területről. Felajánlottam a szolgálataimat, elmondtam, hogy nagyon szeretném ezt csinálni, és akkor sokan kipróbáltak, ami úgy látszik, bejött.

– Nehéz lehetett az ajánlatára nemet mondani…

– Amikor ott álltam a fejük felett egy injekciós tűvel a kezemben? Viccesen hangzik, de tényleg bekerültem, és egyre több munkám lett. Később elkezdtem kijárni azokra a forgatásokra, amelyekhez én írtam a szövegeket.

– Közben pedig még mindig praktizált?

– Igen, a rendszerváltás ebben is a segítségemre volt, megszüntették azt a törvényt, hogy az ember nem lehet kizárólag magánfogorvos. Így felszabadult egy csomó időm, heti két délután dolgoztam a saját praxisomban, amivel azért nem kerestem rosszul, a többi napon pedig elkezdtem egy nagy cégnél dolgozni.

– Mikor „kopott le” a fogorvosi munka végül?

– Ez a nagy cég egy amerikai reklámügynökség volt, amely kreatív igazgatót keresett. Megpályáztam, és megkaptam az állást. Viszont baj lett abból, hogy titokban praktizáltam tovább. A fogtechnikusom ugyanis egyszer sürgősen el akart érni valami konzultációval kapcsolatban, bejött az ügynökséghez, ahol „Herendi doktort” kereste. Ennek nem örültek annyira, úgyhogy hozzáteszem, teljesen jogosan, kirúgás lett a vége. Akkoriban ívelt felfelé Geszti Péter reklámügynöksége, akik pont kerestek embereket. Megalapítottam a Skyfilm nevű saját cégemet, és eleinte csak nekik dolgoztam. Rengeteg jó anyagot készítettünk, később azonban függetlenedni akartam, ezért elváltunk, abszolút barátsággal.

– Egy Hevesi Tamás-portréfilmben is elhangzott, hogy videoklipeket is rendezett, többek között az Egy életen át kell játszani című, nagy sikerű slágerét is. Ebben a filmben a zenésztől elhangzott ez a mondat: „A klipet Herendi Porci és csapata csinálta.” Mi ez a név?

– A becenevem, a herendi porcelánból jött. Azt hittem, a gimnázium után véget ér ez a korszak, erre egyetemi tanárként is így szólítottak, most meg Hevesi Tomi is… Egyébként nincs vele bajom.

– Nehogy úgy járjon, mint Sting, aki már nem hallgat a saját nevére, a Gordonra.

– Nem fenyeget ez a veszély, de úgy látszik, az én generációmban a Gábor név nagyon népszerű volt, csak a baráti társaságomban öt van. Én meg állandóan kapkodom a fejem az összes Gáborra, így a Porci talán még meg is könnyíti a helyzetet.

– Hogyan jött létre az első nagyjátékfilmje, a Valami Amerika?

– Én is, mint minden filmes, természetesen játékfilmet akartam rendezni. A tíz év reklámfilmkészítés nagyon jó iskola volt. A forgatókönyv hosszan érlelődött, nagyon az én életemről szólt. Nagyban segített a dramaturgiában Márton Gyula. Hiába szerettem az ötletet, mindenki le akart beszélni róla, mondván, hogy ez nagyon belterjes, senkit sem fog érdekelni a téma. Én piszkosul elszánt voltam, és bár előtte soha nem kértem senkitől semmit, nekiduráltam magam, és nekiálltam szponzorokat szerezni. Persze rengeteg saját pénzt is beleraktam, de akkor még semmi állami pénzt nem tudtam rá kapni. Az első verzió leforgatása után már kaptam, de az a Vajna-rendszer újdonsága, hogy száz százalékban finanszírozzák a filmeket, a régebbi rendszerben, a közalapítványnál kellett azért önrész is, legalább a fele.

– Ezért került annyi reklám az első részbe?

– Igen, persze a legelegánsabb, ha nem kell semmit belerakni. De természetesen egy nagy cégnek, amelyik sok pénzt tesz egy filmbe, vannak elvárásai. Én ezt igyekeztem ízlésesen megoldani. A Valami Amerika második részében kitaláltam, hogy film után tegyük be a reklámokat, vicces jeleneteket forgatva hozzá. A harmadik részben is így lesz. Az egyik közvélemény-kutatónak úgy tetszett ez az ötlet, hogy csinált egy vizsgálatot, kiderült, hogy a megkérdezettek hatból öt márkát vissza tudtak mondani.

– Első filmje után jött egy dráma, a Lora. Ez inkább kritikai sikernek könyvelhető el?

– Azt azért nem mondanám, több mint százhúszezer nézője is volt. Kicsit szomorkás, egy vak lányról szólt, az embereknek pedig nincs kedvük ilyen filmre beülni. De ebből megtanultam, hogy nagyon nagy nézőszámot leginkább vígjátékkal lehet csinálni.

– A Valami Amerikának és a Magyar Vándornak eltérő a humora, előbbinek, ha lehet mondani, magyarosított hollywoodi humora volt, utóbbi inkább a történelmünkre vetített Monty Python-stílusúnak mondható.

– Nagyon szeretem a brit társulat humorát, de a Magyar Vándort nem én írtam, az én agyam nem áll rá az ilyenfajta poénkodásra. Amikor már le van írva, és látom, természetesen meg tudom csinálni. A filmet rengeteg kritika érte, de mégis megtalálta a közönséget, pedig azért kicsit képben is kell lenni a történelmünkkel.

– A rendszerváltás óta készített tíz legnézettebb filmből négyet ön rendezett. Mégis hallani, hogy nehéz összeszedni a költségvetést. Miért?

– Ezt én nagyon is tudom… Komolyra fordítva a szót, az utóbbi másfél évtized több gazdasági válsága megmutatta, hogyha baj van, minden nagyvállalat a marketingbüdzsét vágja meg. De ez nem kúszott vissza, tehát a töredékéből reklámoznak a cégek, mint annak előtte. Sokkal inkább a biztosra akarnak menni.

– De vajon mi a biztos?

– Ha leforgatnak egy reklámfilmet, ami az ő termékükről szól, minden egyes pillanatát kontrollálják, és úgy néz ki, amilyennek ők akarják. Lemegy a tévében, és van mérhető haszna. Egy játékfilm pedig iszonyú lutri.

– Mert esetleg nem hozza a várt nézőszámot?

– Kifejezetten rizikós, mert a filmek nagy része elmegy a süllyesztőbe, megnézi három-négyezer ember itthon. Jobban jár, ha berak egy reklámot valamelyik esti tévéműsor szünetébe, ugyanannyi pénzért, mert ott biztosan látják, mondjuk, hatszázezren. Nehéz ezzel harcolni. Ha nincs a marketingigazgatóban vagy a cég vezetőjében mecénási gondolkodás, akkor nem lehet őket rábeszélni. Az én esetemben is. Mindenki azt hitte, hogy a Valami Amerika 2 bukás lesz.

– Nem lett az. Mit vár a következő, harmadik résztől?

– Annyira jó lett a forgatókönyv, hogy bátran bele mertem vágni, Divinyi Rékával írtuk közösen. Optimistán várom, bár nem volt tesztvetítés, mert kicentiztük a határidőt, a Nemzeti Filmalapnak be kellett mutatnunk.

– Tetszett nekik?

– Igen, nekem az volt az igazi mérce, hiszen én az utómunkák alatt vagy kétszázszor láttam, így már nem tudtam rajta nevetni. Hiába jó egy vicc, ha kismilliószor hallod. A visszajelzés az volt, hogy ez lett a legjobb a három közül. Én ilyet nem mernék mondani, de ha hozza az előző kettő színvonalát, már elégedett leszek.

– Rengeteg színész szerepel benne a hazai kőszínházakból, ez szándékos volt?

– Igen, korábban is bevált az a recept, hogy új karaktereket hoztunk be. Divinyi Rékával kitaláltuk, hogy folytatjuk ezt a hagyományt, még akkor is, ha már a kezelhetetlenség határát súrolta. Tizenhét elég komoly, ismert név van a filmben.

– Miért volt nehéz ezt kezelni?

– Viccesen szólva olyan, mint egy óvoda. Rajtuk nincs annyi nyomás, mint a rendezőn, legalábbis olyan szempontból, hogy a napi penzumot muszáj megcsinálni. Én ilyenkor feszült vagyok, és hajtom őket, hogy gyerünk, csináljuk. Akkor nyugszom meg, ha a nap végén annyi snittet sikerült felvenni, ami meg volt beszélve.

Persze, ők nem stresszelnek: „Jól van, Gábor. Szóljál, és megyünk.” Közben pedig megy az anekdotázás, viccmesélés. Minden színésznek ezer sztorija van, és volt olyan, hogy nekem kellett szólni, hagyják abba. Aztán, ahogy az oviban, egy kis csend után minden kezdődik elölről. Természetesen én ezt tudtam, ismertem őket, és jó hangulatban csináltuk meg az egész forgatást. Ez pedig meglátszik a filmen, az, hogy mindenki élvezte.

– Ön sem tűnik búskomor embernek. Rendezőként is ilyen?

– Szeretek jó hangulatban dolgozni, és fontos, hogy a stáb is jól érezze magát munka közben. Nem tartom felesleges luxusnak azt, hogy a munkatársaim jót egyenek, és legyen elég pihenőidejük. Támaszkodom a színészeim kreativitására, ehhez pedig stresszmentes légkör kell.

– Születtek saját ötletek a forgatáson?

– Rengeteg spontán poén született, és jó volt ezeket beépíteni a forgatókönyvbe. Például Csuja Imre karaktere mindig kijavítja saját magát a magyar nyelvhelyesség szabályai szerint. Ezen folyamatosan agyaltunk, mert nagyon nehéz ilyeneket kitalálni úgy, ahogy a jelenet a megfelelő mennyiségben igényelné. Abból hármat ő és Szabó Győző talált ki.

– Van olyan, hogy egy magyar film megtérül?

– Gazdasági szempontból nincs. Nem csak itt, hanem az európai országok többségében anyagilag bukás a játékfilm. Persze van egy-két kivétel, Franciaország vagy Németország, de ott sem mind lesz sikeres ilyen formában. De ez nem arról szól.

– Akkor miről?

– Ha azt akarja a mindenkori kormány, hogy legyen magyar filmgyártás, akkor ez csak azzal a szisztémával működik, ha elkülönít egy összeget ennek támogatására. Amit Andy Vajna összerakott itthon a Nemzeti Filmalap formájában, az jól funkcionáló dolog. A brit támogatási szisztémát honosította meg, azaz hogy a mindenkori hatos lottó nyeresége minden évben megy a magyar filmre, ez olyan négy-ötmilliárd forint körül mozog. Ebből nyolc-tíz filmet lehet csinálni.

– Mennyire köti meg egy rendező kezét a Filmalap? Vagy inkább támogató hozzáállásuk van?

– Abszolút támogató ilyen téren. Maga a rendszer egy kicsit az amerikai stúdiókéra hasonlít. A Filmalap addig nem enged el egy filmet az útjára, amíg a saját emberei, azok a forgatókönyvírók és -fejlesztők, akik ott dolgoznak, nem mondják azt egyhangúlag, hogy a beadott forgatókönyv megérett a forgatásra. Szerintem ez jó része a dolognak, gyakorlatilag visszahozta a filmes műhelyeket, amelyek régen voltak. Ilyen volt a Balázs Béla Stúdió például.

– Hogyan is néz ki az egész folyamat?

– Van egy forgatókönyved, pályázol, és úgynevezett szkriptdoktorok egyengetik a munkát, ami meglátszik a kész anyagokon, ahogy javulnak. Ez nem erőszakos dolog, inkább terelgetés. Hagyják, hogy te dönts, mert néha a fejlesztőknek is egymástól eltérő ötleteik vannak. Az íróra van bízva, de jó az együttgondolkodás, mert ahogy látom, a forgatókönyvek csak fejlődnek, romlani nem szoktak. Én is minden filmemnél vagy tizenöt verziót írok. Mindig jobbnak gondoltam, de egyszer abba kell hagyni, különben még mindig a Valami Amerika első részét írnám.

– Van olyan filmterve, amelyet meg szeretne a közeljövőben csinálni?

– Több mint elég, de egy forgatókönyvem biztosan van, amit hamarosan le szeretnék forgatni. Ez nagyon a fiatalokról és nagyon a fiataloknak szól. A mában játszódna, internettel, közösségi oldalakkal és mindenféle hasonlóval. Ezt a mi korunkban „szex, drog és rock and roll”-ként írtuk körül. Úgy gondolom, izgalmas film lenne, tele problémafelvetésekkel, és nem is könnyű filmnek tervezem. Ez megérett dolog, mert ahogy néztem, az első szkriptet még 2009-ben írtuk Divinyi Rékával.

– Nem avul el egy ilyen téma?

– Pontosan ezért szeretnék nekiállni lassan újra, mert nagyon aktuális, és olyan rohamos tempóban változik a világ technológiai szempontból is, hogy van, amit már többször is kellett frissíteni. Például, a gyerekeim felvilágosítottak, hogy milyen közösségi platformok a népszerűek manapság. Meg kellett tanulnom használni mindent, mert ezeken üzennek. Vicces, hogy az ember ilyen téren soha nem éri magát utol. Legalábbis én biztos nem, de, gondolom, nem vagyok egyedül. Tízparancsolat munkacímen futott a filmterv, ezt most átírtam Káoszra, de ez még mindig nem végleges.

– A Kincsemnél is tudatos volt, hogy kikacsintott a fiataloknak?

– Természetesen volt ilyen szándék, hiszen kopnak ki a nézők a moziból, nem csak a fiatalok, a letöltések meg az online sorozatok miatt, mi meg, az „öregek” nyafogunk, hogy a filmszínház az igazi. Úgy gondolom, hogy egy látványos, történelmi kalandfilm vagy egy akciójelenetekkel rendelkező vígjáték, mint a legújabb Valami Amerika, jóval látványosabb a vásznon, mint otthon a tévén nézve. Nagyon szerettem volna a fiatalokat becsábítani, de amikor elkezdtem a Kincsemet, pontosan tudtam, hogy a legkevésbé „trendi” a kosztümös dráma. Ezért döntöttünk a fellazításáról, azért, hogy fogja meg a tinédzsereket az a pár jelenkori kikacsintás.

– Fontos a szájhagyomány egy magyar film sikerében, az, hogy egymásnak ajánlják a nézők?

– Hogyne, sőt, ez a legfontosabb. Az első hétvégét a marketing éri el, az, hogy mennyire tudjuk felhívni rá az emberek figyelmét. Ha ez az egyébként valójában három-négy nap nem visz be egy olyan kritikus tömeget, amely aztán kiírja a közösségi oldalára, elmondja a barátainak, hogy nézzék meg, akkor van a baj.

– Akkor egy jól sikerült médiakampány után már a filmen múlik, hogy tovább tudja-e vinni a hírét.

– Igen, ez így működik. Fontosak az előzetesek is persze, tulajdonképpen szintén a mozifilmhez tartozik, hogy előtte megnézzük a beharangozókat, de ez nem minden.

– A plakátozás mintha kiveszőben lenne, inkább úgy tűnik, hogy az internetes és a tévés kampányok gyakoribbak.

– Ezt nem mondanám, viszont sok múlik azon, mennyire figyelemfelkeltő a poszter. Egyre elterjedtebbek a karakterplakátok. Fontos, de az árához képest drága műfaj. Olyan mennyiségű impulzus éri az embereket, hogyha kicsit sötétebb tónusú vagy éppen fakó plakátot csinálunk, ami mondjuk illik a filmhez, azt egyszerűen nem veszik észre a villamoson vagy épp az autóban ülve.

Valóban, az online felé ment el a világ, mi is azt hangsúlyozzuk, persze lesz egy hatalmas reklámplakát, amit a költségvetésünk megengedett, de nem tudjuk teleplakátozni az országot. Egy ilyen filmre, mint a Valami Amerika 3, el kellene költeni százötvenmillió forintot kampányra, ami horribilis összeg itthon.

– Budapest és a vidék viszonylatában milyen arányú volt a filmjeinek közönsége?

– Nagyjából ötven-ötven százalék. Vidék alatt is a megyeszékhelyeket és pár nagyobb várost értek. Rengeteg kisebb mozi bezárt ugyanis a multiplexek mellett. Vannak szimpatikus próbálkozások, mint a mozgó mozi, hogy a kisebb produkciók elviszik a filmet a nézőkhöz a helyi kultúrházakba, rájuk nagyon felnézek, mert ez igen strapás dolog.

– Megvannak a szakemberek Magyarországon a filmes utómunkákhoz is? Hallani, hogy képzések indulnak mindenféle szakterületen, mert egyre több nemzetközi produkció készül itt.

– A szakértelem is megvan, és ugyanazokkal a jó minőségű eszközökkel dolgozunk, mint amiket Hollywoodban is használnak. De az utómunkához a szakemberek száma azért kevés, mert bár nagyon sok kiválóság dolgozik a nagy amerikai szuperprodukciókon itthon, a forgatás után azok hazaviszik az utómunkát, és Los Angelesben csinálják meg. Emiatt a rutin is kisebb e téren hazánkban.

– Van jövője a magyar filmnek ön szerint?

– Rendkívül izgalmas, ám sajnos piszkosul drága műfaj, és egyre drágább, de szerintem a legjobb korszakát éli a magyar film. Nyerjük a díjakat, a közönség is kezd visszaszokni, és van egy olyan struktúra, amely nagyon jól működik. Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de nagyon politikamentes az egész.

– Tényleg meglepő, mert hallani ellenkező hangokat.

– Pedig így van. Létrejött egy jól üzemelő struktúra, amelyet békén hagynak, és szakmai alapon képes működni, nem enged semmiféle politikai beleszólást. Ami pedig nekem a legfontosabb, hogy megvan a rendező autonómiája. Ami kiszivárog néha, azt pedig a sajtó fújja fel.

– Volt már oktató, igaz, a fogorvosi szakmában. Elképzelhető, hogy egyszer Herendi Gábor tanítani fog filmezést is?

– Igen, sőt, ez már tulajdonképpen meg is történt, hiszen oktattam egy filmes akadémián, és néha meghívnak a Színház- és Filmművészeti Egyetemre is előadni. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő.