Dalok a szent ligetekből

Az a legenda terjedt az együttesről még a kilencvenes években, hogy Lisa és Brendon, mielőtt a nyilvánosság elé álltak volna egészen egyedi zenéjükkel, bejárták és belakták a Földet, mindenütt, Afrikától Ázsián át Amerikáig megtanulták azt, amit ott zeneileg megtanulni érdemes. Így szólalhatott meg lemezeiken a Magyarországon lejegyzett gregorián dallamoktól kezdve az afrikai törzsi zenéken át a balkáni pásztorsípig minden. Lisa Gerrardot pedig gyönyörű hangja alkalmassá tette bárminek az eléneklésére.

Sőt, Melbourne latin negyedében, görögök és olaszok között felnőve megtanulta az értelmes szöveg nélküli éneklést is, ami a Perry által írt költőinek tűnő szövegek mellett meghatározza a zenekar hangzásvilágát, amely 1985-ös, Spleen and Ideal című albumuk után alakult ki valamiféle sötétes gothic muzsikából. Így a zajos gitárok és a dob helyét átvette a szintetizátor és a Perry által megszólaltatott különféle egzotikus fúvóshangszerek mellett Lisa gyakran felcsendülő kínaicimbalom-játéka.

Aztán egy gyönyörű pályaív után szétváltak útjaik, Lisa Gerrard a szólólemezek mellett filmzenéivel (például Gladiátor, A tűzben edzett férfi) aratott óriási sikereket, Perry pedig remek szólóalbumokkal jött ki. A rajongók óriási szerencséje, hogy a kétezres évek végén újra koncertezni kezdtek, és ennek köszönhetően megszületett 2012-re a már említett, nyolcadik stúdióalbum is. Az Anastasis egyenesen az ókori Keletre és a klasszikus Görögországba röpített, a lemez anyagára turné épült, így jutottak el 2012 októberében Magyarországra is. És 2019. július 25-én megintcsak jönnek, most a Sportarénába.

A kilencedik, Dionysus című album méltó folytatása az előzőnek: már a cím is mutatja, hogy itt is a történelemből ismert mítoszok és rítusok világában találjuk magunkat, a hét dal java része rég elfelejtett szertartásokat, pogány ünnepeket idéz fel, ahol minden megtörténhet. Ahol felsikolt a töröksíp, a ligetes erdőben kolompok szólnak a legelő állatok nyakában. Ahol a kikötött hajó a hullámzás miatt folyton hozzáütődik a móló fájához, ahová már csak a képzeletünk segítségével utazhatunk el.

A Dead Can Dance pedig ezzel a zenével ismét útra kel a nagyvilágban. És ahogyan az előző turné alatt is történt, a hosszúra nyúló koncertsorozat során biztosan ismét születnek új kompozíciók, amelyek majd aztán valamikor ismét olyan remek lemezzé állnak össze, mint a múlt év végén napvilágot látott Dionysus: annak ellenére csak szuperlatívuszokban lehet beszélni erről a korongról, hogy szerintem az a két, talán afrikai gyökerű szám nem illik annyira oda a keleti, balkáni varázslatba, de a The Mountain, az öt és fél perc igazi varázslat. Kárpótol mindenért.