Bűvésztrükk, bohóctréfa és komédia

A fösvény Molière egyik legnépszerűbb és legtöbbet játszott alkotása, amelyet a drámaíró egykor egy vándorszínész csoportnak írt, s amely a kezdetekben nem igazán volt népszerű. A klasszicizmus szabályainak megfelelően építkező vígjáték, amely egyszerre merít a francia vásári komédiák (farce) és az olasz commedia’dell arte színpadi hagyományaiból, csaknem háromszázötven évvel ezelőtt született. Lengyel Ferenc rendezőnek azonban sikerült megtalálnia azokat a pontokat a darabban, amelyek ma is érvényt szereznek a francia szerző művének, miközben megtartotta az eredeti szövegben rejlő humort is. A Pesti Magyar Színház előadása díszletével, jelmezeivel és zenéjével mindeközben megidézte a Napkirály országának korát és atmoszféráját. A darabot február 24-én mutatták be a Haumann család színésztagjainak főszereplésével.

Hatalmas üres térben, egy régies stílusú ház udvarának megborult falai között játszódik az a családi tragikomédia, amelynek középpontjában a zsarnoki és zsugori apa, Harpagon története áll. Kovács Yvette Alida díszlete úgy hat, mintha az egész színpad lejtene, a tizenhetedik századi épület falai ferdén támasztják egymást, mintha bármelyik pillanatban eldőlhetne az egész. Ez a szokatlan látványvilág ad teret a paranoiássá vált családfő (Haumann Péter) ténykedésének, amelyet mindig és mindenkor a pénz iránti vágy irányít.

Lengyel Ferenc rendezése a díszlettel összhangban erre a megborulásra, az őrületre és a paranoiára helyezte a hangsúlyt, így az előadás fókuszában Molière darabjához hűen a jellemkomikum maradt. A fösvényben izgalmasan keveredik a régi és az új, amely mind a szövegen, mind a rendezői megoldásokon érezhető. Bognár Róbert fordítása és Deres Péter dramaturgi munkája tette lehetővé, hogy a több mint háromszáz éves szöveg érthető és humoros legyen a mai néző számára is, ugyanakkor megmaradjon a darab eredeti hangulata. Utóbbit a korhű jelmezek, a hatalmas abroncsos szoknyák, a parókák és díszes férfiruhák is erősítik, amelyek nem csupán színesek, hanem kifejezetten rikítók is.

Pillanatképekkel indul az előadás, s leginkább a némafilmek hangulatára emlékeztetnek: gyorsított mozgásokkal, hang­effektekkel, a zenéhez illeszkedő már-már karikaturisztikus mozdulatokkal tűnnek fel a főbb szereplők. A filmszerű betétek később is fel-felbukkanak a darabban, s meglepően jól illeszkednek hozzá a vásári komédiákat megidéző rendezői és színészi megoldások, például a rögtönzés, a közönség bevonása, a kiszólások és az erőltetettségbe hajló, túlzói játék, amelytől minden karakter egy kissé rajzfilmfigura-szerűnek tűnik. A főszerepben hatalmasat alakít Haumann Péter, aki nem először játssza Harpagon karakterét, 1994-ben Zsámbéki Gábor rendezésében már színpadra lépett ebben a szerepben a Katona József Színházban. A színművész most is nagy sikert aratott játékával, amely talán még átgondoltabbá és árnyaltabbá vált: Haumann remek humorral, ugyanakkor megértően viszonyul a zsugori karakterhez, amelyet zsarnoki jellemvonásai, beszűkült látásmódja ellenére kifejezetten szerethetően formál meg. Az is az előadás előnyére válik, hogy gyermekeit, Élise-t és Cléante-ot lánya és fia, Haumann Petra és Haumann Máté játssza. A színészek közül mellettük a Jászai Mari-díjas Soltész Bözse alakítása emelkedik ki, aki rendkívüli humorral és pajzánsággal formálja meg a kihívó kerítőnőt, Frozint.

A fösvény előadása frappáns színpadi megoldásokkal, ötletes játékokkal kelti életre Molière vígjátékát. A kis bohóctréfák, az apró félreértések és a remekül használt, néha szándékosan felnagyított kellékek játékossá, olykor már-már szürreálissá varázsolják a látványt.

Így ábrázolódik Harpagon paranoiája is, néha például úgy tűnik mintha több is lenne belőle: egyszerre képes kimenni az egyik járáson és szinte egy másodperc múlva visszatérni egy messze lévő másikon. Mindez nem csak bűvésztrükk vagy illúzió, ezekkel a megoldásokkal válik valóságossá a megkeseredett figurában rejlő végtelen humorforrás, amely a közönséget is viszi magával az előadás alatt.