Bőrvértezet a Trónok harcából és rézből kalapált pléhkrisztus

A velünk élő hagyomány, a magyar népművészet jeles képviselői mutatják meg mestermunkáikat a Műcsarnokban szombaton nyíló és augusztus 20-ig látható népművészeti nemzeti szalonon. A kiállítás már az ötödik e műfajban, a sorozat 2014-ben az építészet bemutatásával indult, tavaly pedig a magyar iparművészek szerepeltek. A népművészeti tárlatra kurátori pályázatot írtak ki, amit Beszprémy Katalin, a Hagyományok Házának munkatársa nyert meg a csapatával, mások mellett a szakmai és művészeti koncepcióért felelős Fülemile Ágnessel, az MTA munkatársával. Az elmúlt öt év munkáiból közösen választották ki a mintegy ötszáz alkotó háromezer-ötszáz munkáját. Hét magyarországi régió és ráadásnak Erdélyből Kolozsvár térsége jelenik meg a szalonon. A merítési lehetőséget érzékelteti, hogy csak a Népművészeti Egyesületek Szövetségének legalább ötezer aktív tagja van. Fülemile Ágnes a kiállítás tegnapi sajtóbejárásán azt is elmondta, hogy még egy fél Műcsarnokot meg tudtak volna tölteni az itt most nem szereplő mesterek munkáival.

A legelső terem a Nomád Nemzedéké, a hetvenes, nyolcvanas évek fiataljaié, akik Sebő Ferenc után azt vallották, hogy „a néphagyomány sem nem beteg, hogy ápolni kellene, sem nem rab, hogy őrizni kellene”. Inkább megélni igyekeztek hát azt, amit akkoriban még fel lehetett lelni az ország világtól elzárt tájékain, no és természetesen Erdélyben. Tanítványául lehetett szegődni az utolsó mestereknek, és elindult a táncházmozgalom is. Ez a „népművészeti újjászületés” terme tehát, balra nyílik belőle a „megújuló hangszerek” terme, ahol az Óbudai Zeneiskola tanára, Szerényi Béla hangszerkészítő műhelyét is megtaláljuk az általa és más mesterek által készített hangszerek, citerák, dudák, tekerők mellett. Itt zenélhetnek is majd a vállalkozó kedvű látogatók. Jobbra a „kézműves oktatás műhelyei”, például a nádudvari fafaragók és fazekasok, vagy a békéscsabai iskola produktumai várnak bennünket. Tovább haladva középen a „híres néprajzi tájak továbbélő hagyománya” elnevezésű egységbe jutunk, ahol a mezőkövesdi Szűcs Mátyás két eredeti méretű kalotaszegi és mezőkövesdi épülethomlokzata határozza meg a teret. Mellettük olyan alkotásokat látunk, amelyeket ma is használnak Kalocsa környékén, a Sárközben vagy a palóc vidéken. Kalotaszeghez kapcsolódóan a Nádasmente, Szék, vagy éppen a csángó falvak mestereinek munkáit láthatjuk. Innen nyílik jobbra az „archaikus életformák újrafelfedezéséről” szóló terem, amelyben központi szerepet kap a pásztorok művészete, de itt vannak például Koszta Zoltán bőr sisakjai és vértjei is, amiket Kassai Lajos lovasíjász és a Trónok harcának néhány szereplője is visel. A bal oldali átjáró a „mesterségbeli tudás” termébe vezet, ahol a „rámás” csizmáktól, a remekmívű késektől a kosarakon át a mézeskalácsokig megtalálunk mindent. Középen tovább haladva a „mindennapi tárgykultúrát” bemutató térbe jutunk, az otthonok világát láthatjuk a textilekkel és a mindennapi használati eszközökkel. Innen balra a tárgyrekonsrukciók terébe jutunk, a másik oldalon pedig a tájépítészet, a régi kalákák felelevenítése kap bemutatkozási lehetőséget. A Műcsarnok leghátsó, félkör alakú apszisában pedig a köztérbe, az agórára kilépő ember öltözete, az ünnepek ruhái vannak a középpontban, jobbra éppen ezért a köztéri jelképeket alkotók kapnak lehetőséget – például a szekszárdi Bakó Ernő a rézből kalapált pléhkrisztusával –, balról pedig a szakrális terek és a jeles napok népművészete jelenik meg. Itt van Gaál János negyvenhét táblából álló kazettás templommennyezete is, amit két hónap alatt készített el, de megnézhetjük e nem mindennapi munka fázisait is.

Viseletek, textilek és használati tárgyak is szerepelnek a tárlaton
Fotó: Ficsor Márton