Bennünk lévő tájak vonzásában

Érezhető az alkotói szándék: „lelassulni, rákapcsolódni a csillagok ritmusára” (Fotó: Hegedüs Róbert)

A tájból lettünk. Vagy a porból, az alvó, gomolygó semmiből, ami a minden volt. Tápláló szubsztancia, égi húsleves és zabkása, amiből lassan különváltunk, formálódtunk. Így kezdi a K. A. S. Galériában látható, Én a táj vagyok című kiállításához írt szöveget a festő Makovecz Anna. A falakon festmények, közöttük a szalmából, avarból és ágyneműkből készült szobrokból álló installáció. Azt is tudjuk, hogy miért az ágynemű, vagy miért születtek korábban azok a párnákra festett képek. Mert Makovecz Anna szerint (is) a lepedőkben, huzatokban, párnákban ott vannak álmaink, ott van testünk lenyomata. Ott vannak az együttlétek és a magányok, a betegségek és a gyógyulások, de ott van a halál, az utolsó verejték is. Most a központi installáció egy intim belső teret mutat, szalmafallal határolt hely, avarszőnyegen pihenő emberekkel, vízcsobogással. Ahol le lehet lassulni, rákapcsolódni a csillagok ritmusára, eggyé válni a tájjal, a mellkasban érezni a mennydörgést, a forró nyári napsütést, az arcon a finoman szitáló esőt – ahogy Makovecz Anna írja. Vagy érezni a vizet, ami szomjat olt, lemossa a rosszat, de az élet vizeként fel is támaszt, ha arra sor kerül.

Mindannyian elindultunk valahonnan, és tartunk valamerre, mint az a tizenhárom ember ott, ahol a sárguló búzatábla találkozik a virágzó réttel. Egy másik képen talán ott van a nappali halovány hold a dérbe borult világ felett. Aztán odébb egy zöld völgy, a felette elúszó, lilába játszó felhőkkel, vagy amott a tavasz a maga ragyogásával és élő vizeivel. Aztán az ősz, a már lombtalan világ a reménységnek megmaradt fenyőkkel. A zöld visszavonulása, miután még egyszer, utoljára felharsant – megfigyelték már a fagyok előtti mélyzöld pázsitokat, füveket? Aztán persze egy másik képen ott van a nyár minden múlandó aranyával, melegével. A napba öltözött tájjal, amellyel eggyé szeretne újra válni Makovecz Anna is.

Aztán mégis visszalép, főz egy kávét, és végzi tovább a dolgát, az emberi dolgait – mondja az alkotó. Most tájat fest, a szépségen keresztül Isten jelenlétére hívja fel a figyelmet. A szépség megnyugvás is, megnyugvás abban a világban, ahol a cinizmus és a gúny kimos belőlünk mindent, ami fontos.