Baseballsapkás, oldalláncos nosztalgiapéntek

Péntekre végre kissé szárazabb lett az idő, így az előző napon még mocsaras talaj immár járhatóvá szilárdult, a sötét felhők és a szél is inkább csak riogatták a fesztiválozókat egy újabb zuhé ígéretével.

A nagyszínpadon este fél 7-kor kezdő Hollywood Undead legénysége gyakori vendég Magyarországon, idén februárban például két teltházas bulin játszottak az Akvárium Klubban. Ilyen előzmények mellett nem meglepő, hogy Sopronban is sokan gyűltek össze, hogy ugráljanak egy jót a napsütésben a Los Angeles-i raprock-fenegyerekek műsorára.

Leginkább a régebbi slágereik, mint az Everywhere I Go, az Undead vagy a Hear Me Now mozgatták meg a közönséget, bedobták Bon Joviék Livin’ On a Prayerének átiratát és egy sajátos egyveleget, amely a Metallica Enter Sandman és a Rammstein Du Hast című nótáiból állt össze, ezeket is jól fogadta a Lővér Kemping népe.  A legutóbbi albumukról származó nóták, ha lemezen nem is tűnnek annyira erősnek, egyértelmű, hogy fesztiválkörnyezetben egészen jól működnek: mind a rapet popposabb irányból megközelítő Bad Moon, mind a dubstep hatásokkal operáló Riot jól vizsgázott élőben.

Aki a 90-es évek végén, 2000-es évek elején volt tizenéves, nem tudta megkerülni az akkor tetőző és mindent letaroló nu metal hullámot. A csapból is a tinédzserkori traumákat a világba üvöltő, metal alapra rappelő, adidasmelegítős-oldalláncos-deszkáscipős bandák folytak. Ennek a sokak által kedvelt, sokak által megvetett stílusnak az egyik zászlóshajója volt a Limp Bizkit. A nu metal népszerűsége azóta ugyan elhalványult, sok korábbi képviselője feloszlott vagy stílust váltott, Fred Dursték viszont töretlenül kitartanak, nagyjából ugyanazt nyomják ma is, mint 15-20 éve, és pont ettől végtelenül szerethetőek. Önazonosak, érezni rajtuk, hogy szeretik, amit csinálnak, és ami szintén nagyon fontos: nem veszik túl komolyan magukat.