Bartók és Rozsda Endre nagy megvilágosodása

Üdítő kiállítással várja a strandok és a fesztiválok elől menekülőket a budai Várfok Galéria, ahol 2013 szeptembere után ismét Rozsda Endre művészetéből kaphatunk remek válogatást. Az intézmény Magyarországon talán elsőként kezdte feldolgozni a festő hatalmas és igen tartalmas életművét: Rozsda kora ifjúságától életének utolsó napjáig, vagyis a harmincas évek közepétől egészen 1999-ig festett és rajzolt.

Az apja akarata ellenére festőnek álló fiú Aba-Novák Vilmos szabadiskolájában sajátította el az alapokat, és a mester freskóin való munkálkodás mellett meggyőző posztimpresszionista, figurális kompozíciókat alkotott. Már túl volt első, nem is visszhangtalan kiállításán, amikor egy csapásra megváltozott minden. Anna Margittal és Ámos Imrével együtt egy Bartók és felesége által előadott zeneművet (Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre) hallgatott meg 1937-ben, ekkor döbbent rá arra, hogy „nem a kortársa saját magának”, valami nagyon mást kellene festenie. Amit addig csinált, már magának sem volt fontos, inkább elindult a képzőművészet fővárosa, Párizs felé. Éppen nyolcvan esztendeje ennek a megvilágosodásnak, ez adja a Várfok Galéria Beavatás című tárlatának apropóját, illetve, hogy a múzeum kapcsolatai révén hozzáférhet a Rozsda-hagyatékhoz.

Ebből az anyagból és a hazai gyűjtőktől kölcsönzött alkotásokból áll össze az egész életutat felölelő kiállítás, ahol találunk néhány, talán még Picasso hatását is mutató kisebb vásznat az első párizsi tartózkodás idejéből. Rozsda számára Párizs, a művészet fellegvára ekkor még bevehetetlennek bizonyult, bár ott volt a „fősodor” körül, de távol az igazán nagyoktól. Tőle tudjuk, hogy nagyon szeretett volna meghívást kapni Picasso műtermébe, de sem ő, sem Matisse nem ültette soha asztalához. Mindettől függetlenül azonban idővel Párizsban is jó nevű szürrealista festő lett, Magyarországon pedig ebben az irányzatban talán egyenesen az első.

Az első párizsi időkből a tárlaton látható többek közt három lendületes olajkép. Az Infáns vázlat, a Végtelen zongora és a Parancsoljon, Madmoiselle Pogány 1939-ből. Már a címek alapján is izgalmas alkotások, igazi párizsi hevülettel és nagyvonalúsággal megfestve. És szerepel négy hasonlóan jelzésszerű figurákat mutató akvarell is a műtermi hagyatékból, amellett a hét, 1946 és 1950 között színes ceruzával készített, tisztán szürreális motívumokat, fantázialényeket, organikus és absztrakt formákat felvonultató füzetlap mellett.

A második világháború kitörésekor Rozsda kénytelen volt hazajönni Párizsból. Néhány hazai sikeres esztendő után 1948-ban azonban rá kellett jönnie, hogy Rákosi Mátyás Magyarországa nem a modern művészetek, különösen nem a szürrealisták mennyországa. Az Európai Iskola ellehetetlenítése után már csak az „asztalfióknak” festett, és a Fészekbe járt találkozgatni a hozzá hasonló emberekkel. Ezekből az időkből leginkább arra emlékezett, hogy zöld olajfestékhez csak tavasszal lehetett hozzájutni, és akkor sem mindenkinek: csak azoknak, akik lejelentették, hogy mire fogják felhasználni a nekik juttatott színeket.   
Í
gy jutunk el 1956-ig, a második, most már végleges párizsi útig, amely disszidálás volt a szó szoros értelmében. Ezután keletkeztek azok a festmények, amelyek a tárlat második felét adják. Az „igazi” Rozsda-művek a színek és alakzatok kaleidoszkópszerű kavalkádjai. Bár az első képeken tetten érhető még némi figurális elem, később teljesen eltűnik a valós tér és idő, átadva helyét valami olyannak, ahol a művész „kiküszöbölt már mindent, ami fehér, ami zavarhatja”. Így hozott létre egy nyugtalan felszínt, és indult el lassan, tapogatózva új rendet keresni a képen és a világban. A Várfokban kiállított képek alapján a hetvenes évek közepére, végére jutott el eddig az állapotig. A Beavatás című tárlat már csak szombatig látogatható, címét egy 1976-os olajképről kapta, amely természetesen ezen a kiállításon is ott van, de nagy méretben kárpitba szőve a francia nagykövetségen is meg lehet nézni.