Kultúra

Az igazság szolgálatában

Múltunkról és jelenünkről: Szakály Sándor interjúi 2002–2017 – Beszélgetések a történelem sokat vitatott kérdéseiről

Csaknem félszáz beszélgetés olvasható Szakály Sándor történész legújabb kötetében, a Magyar Napló Kiadónál Múltunkról és jelenünkről címmel megjelent könyvben, amelybe az utóbbi másfél évtized vele készült interjúit gyűjtötte egybe.

Szakály Sándor 20180202
A történész szerint még mindig lehet újat mondani a történetírásban

Merthogy a VERITAS Intézet igazgatója egyfelől szeret beszélgetni, másfelől sokan kíváncsiak a véleményére, köztük a tőle távol álló világnézetet és politikai felfogást képviselő médiumok is.

A kötetben megjelent az a Magyar Hírlapnak adott interjú is, amelyben Szakály elmondta: lehet újat mondani a történetírásban, meghaladni az előző időszak teljesítményét, a huszadik századi történelem kapcsán pedig ez különösen igaz, hiszen évtizedekig nem hiteles képet rajzoltak róla, a két világháború közötti időszaktól az 1945 utáni éveken át az 1956-os forradalomig. Egy másik, szintén lapunkban megjelent interjúban arra mutatott rá: sajnálatos, hogy még mindig vannak, akik úgy gondolják, 1956 csak az övék, holott az az egész magyar nemzeté, határon innen és túl, és a forradalom igazi hősei nem Nagy Imre és a köré csoportosuló kommunisták voltak, hanem azok a „pesti srácok”, akik szembeszálltak a világ legerősebb hadseregével, és életüket áldozták a magyar szabadságért.

Szakály Sándor szerint a történész is lehet úriember, ami nem jobb- vagy baloldali kategória: azt jelenti, hogy „mindenkinek lehet véleménye, de az érvek ellen érveket, a tények ellen tényeket, az adatok ellen adatokat soroljon”. Ő sem kutatóként, sem oktatóként nem akarja ráerőltetni véleményét a tőle eltérően gondolkodókra, de – magát nem elméleti, inkább pozitivista történésznek tartva – a tényekhez, adatokhoz ragaszkodik. Másrészt úgy gondolja, hogy a történész nem lehet bíró, nem ítélkezhet, márpedig az 1945–1990 közötti „pártos” történetírók a politika (ki)szolgálójaként gyakran ezt tették. Ezért azt tartja a maga és az általa irányított intézet küldetésének, hogy hitelesen feltárják és helyreigazítsák az elmúlt fél évszázadban meghamisított történelmet. Bár a legtöbb történész azt gondolja, hogy amit ő állít, az az igazság, az intézetük névválasztása nem sugall kizárólagosságot, nem akarják másoktól elvitatni a nagybetűs Igazság keresésének lehetőségét, hiszen „nem szabad fekete-fehérben gondolkodni”. Az persze szerinte sem ártana, ha azok a történetírók, akik az 1960–1970-es években leírtak ma már vállalhatatlan dolgokat a „Horthy-fasizmustól” az 1945 előtti magyar politikai osztály „kollektív bűnösségén” át az 1956-os „ellenforradalomig”, végre szembenéznének önmagukkal, még ha nem is követel senki tőlük Canossa-járást.

Az interjúkötetből a kiegyezés és az 1990-es rendszerváltoztatás közötti időszak számos homályos és máig vitatott kérdésének tisztázásán túl minden eddiginél részletesebben megismerhetjük fordulatokban gazdag életútját, történészi gondolkodásmódját, teljesítményét és roppant szerteágazó életművét. A kutatás, oktatás, tudományos ismeretterjesztés, szerkesztőbizottsági és intézetvezetési feladatok mellett számos közéleti megbízást is vállal, különböző egyesületeknél. „Elégedett vagyok azzal a szakmai pályafutással és karrierrel, amelyet bejártam. Valószínűsíthetően többet is kaptam az életben, mint esetleg felkészültségem és képességeim miatt el lehetett volna várni. Egykor Törökkoppányban azt képzeltem, hogy jó földrajz–történelem szakos tanár leszek valahol a szülőföldem környékén. Az élet azonban sok mindent hozhat. Úgy gondolom, én a szerencsésebb pillanatokat fogtam ki” – vallja szerényen a Honvédségi Szemle számára 2013-ban készült, ám furcsamód „elpihentetett”, először ebben a kötetben megjelent interjúban. Aki elolvassa ezt a könyvet, aligha véli úgy, hogy csupán a szerencsének köszönheti Szakály Sándor a szakmáján messze túlnyúló ismertséget és elismertséget.